Kedves Olvasó! 

A szinhazatnekunk.blog.hu a blog felületről saját honlapra költözött. Az új oldal elérhetősége: https://szinhazatnekunk.hu

A korábbi oldal teljes tartalma átemelésre került az új helyre, de új bejegyzések már csak az új oldalon jelennek meg ezentúl. Így például az Ugrai Istvánnal, az Átrium intendánsával folytatott beszélgetést, és innentől kezdve minden újabb tartalmat a https://szinhazatnekunk.hu oldalon olvashattok.

A korábbi oldal minden cikkének elején is külön jelzem, hogy a tartalom az új oldalon pontosan hol található meg.

Ne feledjétek tehát: https://szinhazatnekunk.hu

Kövessétek a Színházat nekünk! Facebook oldalát is: http://facebook.com/szinhazatnekunk

Barátsággal: theaterman

A függőségekről… Egy koncertszínházi este, ahol Szabó Kimmel Tamás nem kevesebbre tesz kísérletet, mint egy személyben bemutatni mindennapi függőségeiteket, bocsánat: függőségeinket. Igen, tudom: Téged nem érint. De ha beülsz erre az előadásra és végignézed, rá fogsz jönni, hogy mégis érint.

Hiszen milyen függők vannak? Az alkohol a legtriviálisabb. Minden családban van alkoholista, megismered a viselkedéséről, a tekintetéről, a válaszairól, reakcióiról, a beszűkült gondolkodásáról, szagáról, mindenről. Fúj! Elítéled. Mert tudod, milyen alkoholista közelében felnőni, dolgozni, együtt élni vele. Pokol, ennél bármi jobb. Persze. Szánalmas rohadék. Igaz? …

Aztán mi van még. Hát, van például a fű. Fiatalon néha belecsúszik az ember, mit árthat, hiszen csak lelazít, old, jófejjé tesz, segít a csajozásban, sőt, ha a csaj is benne van, isteni a szex, szóval senkinek nem árt. Aztán egy kis ex, kell a ritmus, érezni a táncot, a hevítő szombat éjszakákat. Aztán némi egyéb bogyó is jöhet… meg persze a koksz, minél tisztábban. Legyen tiszta a fej, a gondolatok, és legyenek gyorsak a döntések. Hiszen rohan a világ, szaladni kell utána. Még némi ez és némi az, egy fiatal élet elmeséli, hogy fedezte fel a drogok széles tárházát. Mi mit követett, minek mit kellett kiegészítenie, pótolnia, hogy folyamatosan jó legyen. Hogy bármi legyen, csak a valóság ne. Mert azzal szar szembenézni. Vagy nem biztos, hogy az a legszarabb. Mert amikor az örömteli kéjnek és adrenalinnak és halhatatlanságnak vége és lejössz a cuccról, jön a flashback, a hallucináció, a lelki megroppanás és a konkrét fizikai elvonási tünetek. Amikor nem szól a zene, és nincsenek már ott a jófejek, amikor egyedül ébredsz és egyedül küzdesz meg, és egyáltalán nem garantált, hogy túléled azt a remegést. Meg a csajod is elhagy, mert talált egy még jobbfejet…

Oda se neki. Holnap új nap, megint tolni kell valamit. Jut eszembe, holnap új nap… mivel is töltöd? Mire pazarlod? Igen, fejet hajtasz újra, ugyanabba az igába. Hadd folyjon össze a tegnap, a ma és a holnap. Próbálj ki valami mást. A dílernek is meg kell élnie. Ha leállnál, másképp közelít. Jól érvel. Amikor kiszállnál, mindig van egy megdönthetetlen érve, hogy kelljen Neked. Hogy szükséged legyen rá, és az árujára. Rosszabb napokon, amikor elszámolod magad és nem éred el őt, nagy baj van. Azonnal kell a cucc, de hát karácsony van, neki is ünnep van, meg család (neki naná, hogy van!)... Más kell. Akkor mást kell leakasztani, de azonnal, mert izzadsz, remegsz, megőrülsz, mondjuk ki: függsz. És a függésed tárgya mindent felülír. Józanságot, észérvet, kapcsolatokat, szerelmet, munkát, otthont, mindent! Rab lettél.

Ez az előadás nagyon alaposan körüljárja a drogok és más függések egész tárházát. Elképesztően fegyelmezett és feszes, egyszemélyes színészi munka. Óriási koncentrációt, alázatot követel Szabó Kimmel Tamástól, hogy végig hiteles tudjon maradni, miközben szó szerint ezerszer meghal és feltámad a színpadon. Hitelesen mutatja be nem csak a különféle tudatmódosítók működését és pillanatnyi hatását, de az azt követő szenvedést is: a pillanatokat, amikor a szer már nem hat. Amikor az elvonás következik. Fantasztikusan megtalálta az előadás az egyensúlyokat. Tényleg van olyan pillanat, amikor az ember legszívesebben kipróbálna valamilyen szert, mert annyira meggyőző, elragadó, lelkesítő a promója… ám amikor már épp eldöntenéd, hogy hozzányúlsz, a megfelelő időpontban jön a snitt és a hatása. De főleg a hatásának az elmúlása. Amit félelmetesen pontosan prezentál a színész, és a pillanatnyi lelkesedésed azonnal darabokra hull. Mert megérted, hogy a rabja leszel, elveszted a kontrollt, a méltóságod, az irányítást a saját életed felett, és a visszaút kurva nehéz – ha van egyáltalán! (Megsúgom: VAN!)

Igen, tudom. Még mindig mondhatod, Te nem vagy függő. Nem iszol, nem drogozol. A nézők egy része az előadás közepére talán érezheti azt, hogy egyáltalán nem érintett a függőségek témakörében. Ezzel a színész látszólag egyet is ért. Nem iszol, nem drogozol. Tök rendben vagy…

De megittad a reggeli kávét? Anélkül nem indulhat a nap…

Megnézted ébredés után a Facebook-ot? Úristen, hányan lájkoltak, ki írt, mit írt, ki jelölt be, exemmel mi van?

Voltál futni reggel? Teljesítetted, túlteljesítetted a célod?

Megvolt a szokásos jóga a lelki békédért?

Kinyomtad fekve a plusz 20 kilót múlt héthez képest?

Netán a szex rabja vagy, és ma még nem volt?

És ha bármelyikre NEM a válasz: ugye bűntudatot érzel ott belül?

A függőségek egészen triviálisak lehetnek, és nem csak a klasszikus, társadalmilag megvetett berögződések és szokások tartoznak ide (alkohol, kábítószer). Mindnyájunknak vannak függőségei, így vagy úgy, de tökéletlenek vagyunk, még ha a legjobbra törekszünk is.

Az igazi tanulság az, hogy nézzünk kicsit magunkba is, amikor megvetjük a másik függőt. Amikor a saját értékrendünk szerint a másé súlyosabb. Fontos látni azt is, hogy a függő –és itt most térjünk vissza a kemény, klasszik függésekre- ritkán a saját hibájából az. A függés menekülés. Menekülés valamiből, amit az illető nem tud megoldani, amiből keres, de nem talál kiutat. A függő nem más, mint a környezetének a lenyomata. Valami, amit elnyom magában, vagy elnyomják benne. Kibeszéletlenség, feloldatlanság, mismásolás, szőnyeg alá seprés, struccpolitika. A függő valójában áldozat. A család, a baráti kör, egy zsarnok, egy hatalmaskodó, egy uralkodó áldozata. Olyané, aki ugyanakkor a legjobb színben tűnik fel mások szemében. Akivel a függő nem tud megküzdeni. Mert nincs ereje és támogatást sem kap hozzá. Hiszen a zsarnokot a környezete általában isteníti, ezért még a függőnek van bűntudata, hogy szembe akar szállni az őt foglyul ejtő „jó szándékával”.

Az előadás igazi értéke az, hogy nem csak kérdéseket tesz fel és helyzeteket jelenít meg, de megoldást is ad. Méghozzá hiteles forrásokból, egyebek mellett toxikológiai szakvéleményekből. Igenis oda kell figyelni, észlelni a jeleket, és ha adott egy függő, akkor őt segíteni kell. Nem majomszeretettel. Hanem világossággal. Az elfojtások feltárásával, őszinte beszéddel, igazsággal. Mert sosem az igazság a kíméletlen, hanem annak a torzítása és elmismásolása. A függőn nem azzal segítesz, ha arra világítasz rá, ő mennyire esendő, bezzeg Te mennyire faszagyerek vagy és eljátszod a megmentő szerepét – amivel egyébként csak még mélyebbre taszítod. Azzal segíted, ha teret adsz neki, hagyod levegőhöz jutni és önmagára találni – és ha mindeközben bárhol elakad, vagy elesne, megfogod, felsegíted, de utána hagyod járni a saját útját.

Szabó Kimmel Tamás csodálatra méltó fizikummal és művészi alázattal, hitelességgel csinálja végig az előadást, ami leginkább a nézőtéri bennszakadt lélegzetekben érhető tetten. A nézőtér pedig igencsak heterogén. Rengeteg a fiatal, de reményre ad okot, hogy ott vannak az idősek is, ott van a veszélyeztetett fiatal generáció családja, felmenői is. Azt persze már ők döntik el, hogy megfojtják a problémával küzdő csemetéiket, vagy felismerik, hogy a veszély valós, és támogatóan, őszintén állnak a szeretteikhez. Sajnos mindkettőre van példa. Akit elfojtanak, és folyamatos teljesítménykényszer alá vetnek, a problémák eltussolásával, az nagy eséllyel függő lesz, vagy marad. És lejjebb csúszik. Aki viszont szabadságot kap, megértést és a biztos tudatot, hogy számíthat a szeretteire –a valóban szükséges mértékben-, az haza fog találni, és szárnyakra kapni.

És hogy miért koncertszínház? Az előadást végig egy komplett zenekar kíséri, tökéletesen illusztrálva az aktuális drog okozta delíriumok hatásait. Csupa olyan klasszikus könnyűzene, amiket az alkotók is a szer hatása alatt tettek mindmáig halhatatlanná – csak ők hulltak el a szer miatt azóta. Épp ezért remekül illeszkednek, és Szabó Kimmel elképesztő előadásában zsigerivé válnak olyan örökzöld előadók, mint The Doors, Akkezdet Phiai, Iggy Pop, The Beatles, Elvis Presley, Lou Reed, Tom Waits, Kimnowak, Pink Floyd, Quimby és még sokan mások…

Az előadás ifjúsági, prevenciós darabbá nőtte ki magát, ami nem csoda. Korhatár nélkül megtekinthető, sőt, megtekintendő. Rengeteg meló van benne és ez érezhető az első perctől a fináléig.

A tartalom mellett számomra Szabó Kimmel Tamás személye volt a nagy meglepetés az előadásban. Ő az a színész, aki sok más szerep mellett Hamlet is volt az Alföldi-féle Nemzeti Színházban. Ami 28 évesen azért elég komoly érdem. Akkor még inkább a rakoncátlan, lázadó, kimeríthetetlen energiájú srácot láttam benne – és ez kellett is abban a szerepben és a megfordított terű díszletben. És aztán évekig nem láttam. Nem mertem megnézni. Most egy alázatos, hiteles, mégis a saját- valamint a nála fiatalabb nemzedéket is megszólító nyugodtabb fickót láttam a színpadon, aki amúgy már családos ember, és minden elismerésem, hogy megfejlődte azt az utat, ami a kissé elszállt sztár, és az elismerésre méltó, hiteles színész között húzódik. Örülök, hogy nem lett függő, és nem szállt el a sikerektől. Nagyon emberi. Szerethető, hihető!

Minden elismerésem az alkotóknak, és kívánom, hogy minél több nézőhöz, fiatalhoz és idősebbhez is eljusson az előadás, és legfőképpen annak üzenete… Basszus, eddig is ilyen szépen sütött a nap? Ilyen friss volt a levegő? És tényleg, közben megérkezett a lány is, akivel most működik…

Fotó: Belvárosi Színház

S.B. - theaterman

Izgatta szívem negyven cigarettám… Kosztolányi soraival nyitnám a recenziót a táncdrámáról, melyben ugyan egy prózai szó sem hangzik el, csakis mozdulatok, dallamok és gesztusok, és amelynek a felütése egyből a halál. Egy áldozat, egy fiatal lány. A kezdeti sokkot követően bontakoznak ki az előzmények: mi vezethetett ide?

Mennyire aktuális ez most, különösen a nyári időszakban, a fesztiválszezonban. Társaságok, szárnyalni vágyás, repülés, hozzá némi segítség, egy tabi, egy csík, ami aztán hogy, hogy nem, függőséget okoz. Egy darabig egyre magasabbra repít, halhatatlanná tesz, egyre pörgősebb zenékkel, egyre nagyobb társasággal, jófejséggel…aztán, valahol ott a csúcson a hullám megtörik. Akkor egyedül maradsz, és amikor már végképp egyedül maradtál, megérkezik az a csuklyás fazon. Eleinte csak figyelmeztet. Aztán egyre gyakrabban meglátogat.

De hogy kezdődik? A társaságod megismer egy másik társaságot. Szerelmes leszel. De ez nem elég. Fokoznod kell. Jobban érezned. Az immár közös társaságba bekerül a szer. Aztán még többet akarsz. Nem akarsz unalmas lenni. Sem magad, sem a vélt, vagy valós „szerelmed” számára. Néhányan támogatnak, hogy megugord, néhányan figyelmeztetnek, hogy ne. Kapsz segítő és taszító kezeket. Melyiket fogadod el? Talán azokét, amelyek a bódult, átszellemült élethelyzetedet támogatják. Közben egyre több és erősebb a figyelmeztő jel is. A környezetedben sokan megfertőződnek, mégis maradnak néhányan, akik már érzik, hogy nem szokványos a helyzet. Hogy baj van. És Te belecsúsztál. Nem világos még minden. Hát megy tovább a party. Egyre vadabb, ahogy a társaság –melyben már senki nem ártatlan- egyre megosztottabb.

Aztán van az a pont, ahonnan nincs visszaút. Elengeded a segítő kezeket, azokét, akik még meg tudtak állni. Akik még mértéket tudtak tartani. Bár nem ártatlanok, de időben felismerték a veszélyt. És ártatlan vagy. Csak szerettél volna önfeledt lenni és szabad és szerelmes és halhatatlan. És boldog, fiatal és huszonéves.

Fiatal vagy és döntéseket hozol. Próbálkozol. Nem akarsz rosszat sem magadnak, sem másoknak. Bizonytalan vagy. Jó vagy. Magad vagy. Magányos vagy. Elvesztél egy őrült világban. Tudnod kell, hogy nem csak a Te hibád. Igaz, a döntést –felelőtlenül- Te hoztad meg. De talán menthető vagy. Bár ez már nem csak Rajtad múlik. Hol a kapaszkodó? Észreveszed-e, amikor a játék már nem játék? Amikor ott kopogtat a kaszás az ajtódon?

Mibe is kapaszkodj? Ez egy jó kérdés. Körülnézve a világban, nem könnyű a válasz. Hiszen Neked már nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati segítség kellene… És sajnos sokan nem találnak menedéket, oltalmazót, nyugalmat, békét és szeretetet. Az előadás egy nagy felkiáltójel minden családnak, igaz barátnak és hozzátartozónak. A függő ugyanis nem a probléma forrása, hanem annak kivetülése. Jelzi, hogy valami nincs rendben. Nem vele, hanem azzal, amiben él, ami történik vele. A függő viselkedése következménye a környezetének. Lenyomata a kiúttalanságnak, fojtogató esélytelenségnek, kibeszéletlenségnek és megoldatlanságnak.

Figyeljünk egymásra! A legkisebb gesztus, pár szó, némi törődés, egy beszélgetés életet menthet. A lány, akivel az előadást néztem, néhány hónapja egy szakítás miatt vonat alá ugrani akaró srácot mentett meg néhány jó szóval, érdeklődéssel. Szemléletváltásra késztette az öngyilkos-jelöltet.

Elemi erejű és igazán hatásos előadást láttam. Remek zenei válogatás, fantasztikus mozgás. Egy fiatal csapat, elképesztő energiával és szakmai alázattal. Az igazi erő talán abban rejlik, hogy nem szavakkal mesélik el a történetet, hanem eltáncolják. Óriási egymásra utaltsággal, együttműködéssel, közös munkával. Minden korosztály számára ajánlom, és bízom benne, hogy edukációs jelleggel is sokszor bemutathatják még, különösen a célcsoportnak: a sérülékeny, de ezzel együtt is jó embereknek. Fiatalnak, idősnek. A befolyásolható, de mégsem rossz embereknek. Azoknak a függőknek, akik talán épp ezen képsorokból merítenek erőt a változtatásra, és azoknak a potenciális függőknek, akik talán épp ezért nem csúsznak majd lejjebb, hanem képessé válnak megálljt parancsolni, ellenállni és az életet választani.

Fotó: Holnap előtt, hivatalos Facebook oldal

S.B. - theaterman

Nos, egy szakadó esővel tarkított kora májusi esetén kevés jobb program adódik, mint ennek az előadásnak a megtekintése. És kapcsolódva az előző írásomhoz, a helyszín továbbra is Chicago. De más szemszögből. Még koszosabban…

Két zsaru a főszereplő, és a cím némiképp megtévesztő, mert nem lehet eldönteni, ki a jó és ki a rossz zsaru. Mindketten mindkettők. Két férfi feszül egymásnak, gyerekkori barátok, és aztán zsaruk és társak lettek. A legmocskosabb városban. Ahol minden nap, minden percben döntéseket kell hozniuk, egymásra utalva, egymásért vállvetve harcolva. És jól akarnak dönteni. De vajon lehet jól dönteni?

A vérmérsékletük miatt az előléptetésük csúszik ugyan, ám kiállnak egymásért, hiszen nem csak társak az életüket egymásért kockáztatva, de régi barátok is. Bár az életük jelentősen eltér. Egyikük családos ember, szerető feleséggel és gyerekekkel, a másik magányos farkas. A családos felkarolja a magányost, befogadja a családjába is. Aztán az idilli családi életet felrúgja a bűn. Ha véded a prostit, szembesülnöd kell a stricijével is. Aki az életedre tör, és a gyereked vérét is ontja, ha háborgatod. Persze családos emberként miért is kötődsz a prostihoz. Talán, mert nála is megtalálsz valamit ebben az őrült tébolyban…

Ám ha a családod életére törnek, onnantól nem ismersz sem istent, sem embert. Akkor kezdetét veszi az idegölő hajsza, az ügy személyessé válik, a véred ontják és bosszúra szomjazol. A társad közben próbál hűvös fejjel szabályszerűségre inteni –  hiába. Ő is tudja, hogy már megállíthatatlan vagy. És a családja a családod, kihúzott a bajból, az alkoholizmus és az öngyilkosság torkából, szóval tartozol neki.

Közben meghal egy gyerek, majd meghal egy másik is. És meghal a védett prosti, és annak a titkolt gyereke is. Minden és mindenki odavész, aki és ami a társadnak fontos volt. És ő becsavarodik, mániákussá válik, egyre inkább bosszú- és vérszomjassá. Közben beleszeretsz a feleségébe, és tudod, hogy nincs visszaút. Elárultad a legjobb barátod…

Két kemény zsaru története ez, és sorsszerű, hogy végül csak egy maradhat. De hogy ebben a történetben ki a jó és ki a rossz? Mindketten próbálnak helytállni, helyesen cselekedni, önazonosnak maradni egy végzetesen beteg világban. Mindketten hibát hibára halmoznak legjobb szándékuk ellenére, ám egymásért mindvégig kiállnak. A közös történeteikre is másképp emlékeznek. Másként látják, mi történt egy-egy éjszakán. A vallomásaik eltérnek. Egymást védik. És magukat is. És a közös családjukat is.

Mégis elkerülhetetlen, hogy a két igazság egymásnak feszülése valami egész más igazságot szüljön.Elkerülhetetlen, hogy valaki feladja. Mert minden küzdelem és téboly ellenére nincs megoldás, és ebbe egyikük beleőrül. Amikor már nem ért meg senki, nem hallják a szavad. De tudod, hogy gondoskodnod kell, felelősséged van a családodért, a szeretteidért, akiket nem tudtál, nem tudsz megvédeni. De mégis meg akarod, bármi áron…

És magad ellen fordítod a fegyvert. Mert tudod, hogy a társad már a helyedbe lépett. Hogy bár a családodért váltál tébolyulttá, védve őket oroszlánként, ők mégis eltávolodtak tőled, mert azzal tettél rosszat, amivel a legjobbat akartál. Amikor rádöbbensz, hogy nincs több dobásod, nincs más lépés, be kell fejezni. Bekattansz és nincs kiút…

És a társad tudja, hogy elárult téged, de megszerette az életed lényegét, ráadásul viszonzottan: a szeretteidet. Akikért bekattantál, mégis ártasz ezzel, mint inkább használsz. Aki tudja, hogy végzetes hibát követett el, mégsem tehet ellene. Tudja, hogy ennek így, vagy úgy, de vége lesz, és az események sodrása old majd meg mindent. Vagy legalábbis reméli.

És eldördül a fegyver. Egy zsaru marad. Az eső eláll, a nap kisüt. Nincs többé jó és rossz zsaru. A mocskos Chicago-ban is kisüthet néha a nap…bár nem jellemző, de van olyan pillanat. A határhelyzetek drámája ez.

Mindannyian vagyunk jók és rosszak is. Igyekszünk a hitünk és meggyőződésünk szerint leghasznosabban és legjobban élni, tenni, szeretni. Ezzel néha jót teszünk, néha magunk ellen fordítjuk a fegyvert. És néha elsül…

Az ember köteles megvédeni a szeretteit és mindazokat, akik fontosak neki. Ám ez sokszor észrevétlen, viszonzatlan marad. Vagy a visszájára fordul. Hiába minden igyekezet, szélsőség és fanatizmus. A dolgok néha mégis másként alakulnak. Lehet az ember bármilyen szerelmes, családos, kötődő, akarhat bármilyen jót, a dolgok változhatnak. Hogy épp a legjobb barátod, a harcostársad hozza el a változást és vigyáz a szeretteidre, az már a sors műve.  

Stohl András és Szabó Győző kettősénél nincs jobb választás erre az egyébként nem könnyen befogadható előadásra. Tőlük igazán hiteles ez a játék, hiszen tudjuk jól, hogy mindketten megjárták a maguk mennyét és poklát. Általános rendezői elvárás a színészektől, hogy a maguk lelkéből, életéből építsék fel a szerepet, és tiszteletre méltó ez a vállalkozás, mert vélhetően mindkettőjüknek igen mélyre kellett ásniuk, a saját pokluk kapuit újra kinyitni, hogy ezt meg lehessen csinálni.

Az eredmény egy lélegzetelállító előadás, mely bár évek óta látható, mégis minden egyes alkalommal elementáris erővel hat a Centrál kisszínpadán. És a néző kábultan megy haza. Mert ez egy mocskos világ, hisz mindenkiben ott él a kisebb, vagy nagyobb mocsok, és napon belül is lehet bárki egyszer jó, egyszer rossz zsaru – annak ellenére, hogy mindig a legjobbat akarja. Az emberi esendőség és sebezhetőség lenyomata ez, ahol a legjobbra törekvés néha a legrosszabbat eredményezi. Amikor látod kihunyni a fényt a gyerekszemből, és amikor felmerül benned: vajon ez a sok szar tényleg azért történt, hogy egyszer majd jobb legyen?

A 16-os karika erősen indokolt. Ajánlom mindazoknak, akik nem ki-, hanem bekapcsolódni járnak színházba, és nem félnek szembesülni a saját-, és mások gyarlóságaival a legjobbra törekvés mellett.

Szereplők:

Stohl András és Szabó Győző

Fotó: Centrál Színház

S.B. - theaterman

Chicago-ról írni nem könnyű feladat. Sokkal több, mélyebb, rétegzettebb ez annál, mint két lány története, akik boldogok szeretnének lenni. Hiszen mit is jelent a boldogság? Mit jelent az ő boldogságuk? Legitim-e a boldogságot mások kinyírásán keresztül elérni? Átléphetnek-e emberek ilyen könnyeden, kecsesen, ilyen musicalbe illően egymáson? Csakis a férfi a hibás?

Nehezen írok az előadásról. Nehezen, mert személyesen találkoztam Roxie Hart-tal, és nem könnyű egy ilyen találkozást megélni, kezelni, és az utána maradó felperzselt földet újra megművelni. Hiszen miről is szól a történet? Két, de valójában nem is csak két nőről, akik egy férfi uralta társadalomban megpróbálnak boldogulni. Ki így, ki úgy. Persze mindenki besokall. A tűréshatár esetenként más. Börtönben járunk. A női elítéltek mind megtapasztalták a boldogtalanság, a korrupció, a szex, a gyűlölet, a csömör, az egymás ki nem bírása élményét. A magyar itt bevándorló. És Chicago-ban talán ártatlan, saját meggyőződése szerint.

Szóval nem könnyű nőként egy olyan világban, ahol bugyit kell villantani az érvényesülésért. De vajon valóban csak ennyi a világ? Vagy a lányok a saját börtönükben ezt gondolják, elhiszik, ezt a könnyebben járható utat választják a valódi megküzdés helyett? Vajon a férfiakkal kell megküzdeniük? Vagy önmagukkal? Vajon egy könnyed és szórakoztató musical-t látunk a színpadon, vagy egy húsba vágó, össztársadalmi, és nem mellesleg nagyon is magyar valóságshow-t? Aminek tapsolunk, ami nélkülünk nem jöhetne létre…

Miben verseng a két főhősnő, Roxie és Velma? Abban, hogy ki a tegnap, és ki a ma sztárja? Abban talán kiegyezhetnek, hogy egyikük sem a holnapé. Mégis megküzdenek azért a talpalatnyi földért, sikerért, csillogásért és pénzért, azért az egy perc hírnévért, ami állítólag jár nekik. Szexelnek és gyilkolnak, ha kell, ha az egójuk ezt diktálja. Keresztülgázolnak mindenen és mindenkin, ha az aktuális érdekük épp úgy kívánja.

Másfelől vizsgálva: vajon mi tette ilyenné őket? Talán a chicagói társadalom, ahol még azt a nőt is kilövik, akin épp fekszenek? Mindenkinek van egy igazsága, és van egy boldogsága, boldogság-keresése is. És álmai. Álom például a hírnév, sztárvendégnek lenni egy kurva nagy stadionban, ami manapság nem elérhetetlen (és nem csak Chicago-ban…), de sok mindent be kell érte vállalni...  Akárcsak egy jó szerepért. Például kapcsolatokat, ennek érdekében szépséget, szexualitást, hozzá gyomrot, saját számot, vagy saját számat, szóval mindent. És még többet. Hagyni a kizsákmányolást, a visszaélést, a megalázást, a tárgyiasítást. Majd nagyon gyorsan felemelkedni, és még gyorsabban elfeledni, honnan jöttünk. És az útból nem tanulni semmit. Sosem szembesülni. Mindig csak menni, előre törni, mindent és mindenkit letarolni, kicsinálni. Én, én, én… Ismerős? Na ez a baj…

Hol dől el, ki a tettes és ki az áldozat? Válhat-e valaki amiatt tettessé, hogy korábban áldozat volt? Felmenti-e őt ez a körülmény? El lehet-e adni mindezt hitelesen másoknak? Lehet-e legitim az önvédelemből elkövetett emberölés, és lehet-e szemet hunyni az önnön gátlástalanságunkkal okozott öngyilkosságok felett? Feljogosít-e a múltunk csalódása, vagy a nehéz sors arra, hogy kihasználjuk, kizsigereljük, becsapjuk, átverjük, manipuláljuk még azt is, aki minket szeret? Meddig és milyen áron versenyzünk a pillanatnyi reflektorfényért? Mi kell ahhoz, hogy az ősi ellenségünk egyszer csak a legfőbb szövetségesünkké váljon kétségbeesésünkben? A nő, a teremtő szépség, az eredendően gyönyörűséges lélek meddig képes lealjasodni, és önzésével mindent elpusztítani önmaga körül a boldogság jegyében? Miért hiszi azt, hogy a boldogságának ez az egyetlen lehetséges útja, és egyben ára is?

Az utat, és az egzakt válaszok megadását nem csak megnehezíti, de el is lehetetleníti a társadalom. A minden hájjal megkent pénzhajhász ügyvédek, a csak a mának élő, pillanatot megragadó, szenzációra éhes média, az egy nap alatt bűnösből sztár-áldozatot faragó marketing, de legfőképp a sérült emberi lélek, az árucikk, amiből korrupcióval vegyülő manipulációval bármikor lehet venni és eladni. Ez a létezés ócska tőzsdéje. A szilárdnak érzett, homokra épült alapok, az erősebb kutya esete, egymás totális kinyuvasztása, az újra és újra megfulladó remény. A remény valahogy halálra ítéltetett. Nincs már szeretet, segítség, jóindulat. Vagyis van. De nem vesszük észre. Azt sem, ha szinte szolgamód mellénk szegődik, kísér minket, kitart mellettünk. Talán szeret? De itt, Chicago-ban nem veheted észre a szeretetet. Mert csak magaddal foglalkozol. Ha valaki tönkretesz, beleszeretsz. Ha valaki beléd szeret, tönkreteszed. Szereted, ha pénze és befolyása van, átléped, ha szíve van. Aztán sírsz. Ismerős játszma?

Három konkrét és egyben számomra megrendítő pillanatot emelnék ki az előadásból. Az első Mihályfi Balázs férj-alakítása Amos Hart személyében. Mihályfi rendszerint súlyos és megrendítő szerepeket kap az Átrium színpadán, amit maximálisan hoz is. A látszat ellenére meghatározó a jelenléte, különösen a Celofán-dalban és önnön apaságának felismerésében, vagy fel nem ismerésében. És a kilépő zenéjében is. A másik szignifikáns momentum Hámori Ildikó jelenléte. Ő az est háziasszonya. A maga esendőségével, szeretni való csetlés-botlásával, egész lényével. Összességében a játéka tényleg azt váltja ki, hogy az előadás után átöleljük a törékenységét. Nagyon szeretem Alföldi Róbert rendezőben, ahogyan idős színészekkel dolgozik együtt. Az ilyen előadásokból sugárzik a szeretet, a tisztelet, az alázat és a hála, amivel feléjük fordul, elismerve érdemeiket, jelenlétüket. Számomra az Előttem az élet című előadás adott hasonló katrazist, amiben Alföldi eredetileg Margitai Ágit és Rajhona Ádámot rendezte, akik azóta már az égi színházban játszanak. És közben úttörő a fiatal színészekkel való közös munkában is. Nagyszerűen és ötletgazdagon keres színészeket a megálmodott darabokhoz, a megfelelő szerepekre. Különös érzéke van ehhez. És bár tudható, hogy kemény Robival dolgozni, mégis olyan erős a kölcsönös bizalom és az alkotás iránti elhivatottság a kollégáival, hogy az mindent felülír a közös cél érdekében. Azért tudnak ezek a darabok hitelesé és hatásossá válni, mert odaadó, alázatos csapat dolgozik vállvetve egy nagyszerű előadás létrejöttén, és ez rendszerint sikerül is. A harmadik és számomra kiemelt pillanat a morálról énekelt dal. Nem csak a mondanivalója miatt, hanem a rendezői koncepció miatt is. Ezt a jelenetet számomra leginkább Hámori Ildikó jelenléte hitelesítette. Az ő ajkáról valahogy igazán mélyen hihető a letűnt idők iránt érzett nosztalgia.

A Chicago szereposztása mellett sem szeretnék szó nélkül elmenni. Kettőzve játsszák, ezért legalább kétszer meg is kell nézni :) A bemutató idején erős különbséget éreztem a két szereposztás között. Sodró Elizát imádtam Roxie-ként, Huzella Júlia elsőre nem jött át. Hernádi Juditot imádtam Morton mamaként, Csarnóy Zsuzsa elsőre nem győzött meg. Brasch Bence elsőre sokkal meggyőzőbb volt a geci ügyvéd, Billy Flynn szerepében, mint Fekete Ernő. Aztán néhány hét alatt valahogy megérett az előadás, és ezek az érzeteim ide-oda billegtek hol az egyik, hol a másik irányba, míg végül beállt a szintézis: bárhogy is alakulnak a váltott szerepek, már egyformán izgalmas számomra. Ezt alátámasztotta később a színészekkel készült interjú is: a rendezői elvárás szerint az osztott szerepeket játszó színészeknek más alapokból kellett felépíteniük az adott karaktert. Valakinek ehhez több, valakinek kevesebb idő kellett. Valakinek zsigerből jött és valakinek rá kellett találnia. Mostanra nagyon élvezem a különféle szereposztás-kombinációkat, mert ugyanannak a karakternek valóban más-más árnyalatát hozzák, de mind hitelessé érett. Roxie más arcát mutatja huszonéves parázsló tűzként és érettebb, megfontoltabb, dörzsöltebb dívaként. Billy Flynn is másképp mutatkozik be pályakezdő, ám magabiztos és magától igencsak elszállt jogászként, mint dörzsölt, pályaérett és legyőzhetetlen ügyvédként. Morton mamát is más Hernádi Judit hanyag eleganciájába öltözve látni olyan poénnal, ami csak az ő ajkáról hiteles, és egész más Csarnóy Zsuzsa nyers smasszereként csodálni.

Az előadás valóban explicit, nyitott lelket és nem túl érzékeny füleket javasolok hozzá. A 15 éven felülieknek szóló korhatári besorolást indokoltnak tartom :) Kiemelném még, hogy musical révén élő zenekar kíséri az előadást, mégpedig Az őrült nők ketrecéből is ismert Ketrec zenekar. Minden elismerésem nekik!

És hogy létezik-e Velma Kelly és Roxie Hart? Igen, léteznek. Néhány éve szerelmes voltam egy Roxie Hart-ba. Az őszintétlensége, a zűrös múltja, a körülötte lévő emberek notórius, egymás elleni kijátszása sajnos engem is elsodort. Őt nem. Ő mindig, minden játékát megnyerte. Nem volt lelke. Talán Norrison bankigazgató megfejtené, hogy csúszott át a rendszeren, amire reális esélye nem volt, hiszen az internet a mai napig tele van a nem túl makulátlan múltjának lenyomataival. De hát talán épp ezt nézték el neki, hiszen valaki épp ezt használja benne. Cserében előnyöket kap és nem esik baja. Nekem viszont esett. Nekem újra fel kellett magam építeni és megküzdeni az elemekkel. Ő eladta a lelkét, de még inkább a testét, ezzel boldogul. Még. Mert már rohan felette az idő. A csatát kétségkívül ő nyerte meg. Én pedig, ahogy Amos Hart, kértem a kilépő zenémet. De ekkor a családom, szeretteim és barátaim közbeléptek. Kifeszítették alattam a hálót, ami Amosnak nem adatott meg, és ezért míg élek, hálás leszek. Bár én ezt a magam által megtapasztalt Roxie-t bármelyik pillanatban végképp tönkre tudnám tenni, ennek ellenére más döntést hoztam: hitet a sorsban, az Istenben, a karmában. Valamiben, ami mégis azt mondatja velem: minden gonoszság visszaszáll. Vagy nem…

Csak nézzük, nézzük ezt a két "sztárt", tapsolunk, és lehetővé tesszük az ámokfutásukat. Hunyák is rendületlenül...

Szereplők:

Billy Flynn, ügyvéd - Fekete Ernő / Brasch Bence

Velma Kelly - Parti Nóra

Roxie Hart - Huzella Júlia / Sodró Eliza

Morton Mama - Hernádi Judit / Csarnóy Zsuzsa

Konferanszié - Hámori Ildikó

Amos Hart - Mihályfi Balázs

Mary Sunshine - Bercsényi Péter

Fred Casely - Figeczky Bence / Fehér Balázs Benő

Hunyák - Fodor Annamária

Annie - Vásári Mónika / Tornyi Ildikó

June - Nagy Anikó

Mona - Tornyi Ildikó / Katona Vanda

Liz - Hollai Anna

Fotó: Átrium (rollup)

S.B. - theaterman 

Az Isten megteremtette ezt a világot és magára hagyta. Még azt a kegyetlenséget is elkövette, hogy egyetlen fiát sem kímélve feláldozta az emberért.

És itt vagyunk mi, emberek. Az isteni kegyetlenséggel és az eredendő bűn nyomorával. A saját mindennapi gyarlóságainkkal, tökéletlenségeinkkel, bűneinkkel, egymással szembeni ártásainkkal. Nincs ma tiszta lélek. Mindenki mocskos, megfáradt, megtépett, mind menekülünk azok elől a mocskok elől, amiket okoznak nekünk mások nap, mint nap. De vajon észrevesszük-e a saját mocskainkat? Hajlandók vagyunk-e szembenézni és szembesülni a saját bűneinkkel, vagy tényleg mindig a másik a hibás, a másban van a baj, a más a koszos, a más a bűnös?

A 10 című előadás tíz hétköznapi ember történetét meséli el. Emberekét, akik olyanok, mint bármelyőnk: boldogságot keresnek, botladoznak, hibáznak, sőt: hibát hibára halmoznak. Mégis, ez a 10 ember nem párhuzamosan létezik, nem elélnek egymás mellett. Hanem keresztezik egymás útját újra és újra, épp ez adja az előadás fő izgalmát és feszültségét. A Remény lakótelepen...

Gyönyörűen felépített dramaturgia: egyre közelebb kerülnek a látszólag független szereplők egymáshoz. A darab sebészi pontossággal bontja ki, amint egy-egy történés első ránézésre jelentéktelennek tűnik, majd jobban megvizsgálva kiderül, hogy egy találkozás mögött események és előzmények egész láncolata húzódik. Hogy semmi nem véletlenül történik. Tovább megyek: két ember soha nem véletlenül találkozik és nem hiába keresztezik egymás útját. Akár tetszik nekünk ez, akár nem: nincsenek véletlen találkozások.

Ahogy kibontakozik a tíz ember története, egyre mélyebbek és húsba vágóbbak a sebeik, az egyéni kompromisszumaik, megalkuvásaik, lemondásaik, tragédiáik. És hogy pont ezektől lesz egymáshoz közük. Minden egyes ember egyénileg törekszik a boldogságra, kaparunk, hajtunk. Elképzelünk magunknak egy ideális életet és mindent bevetünk azért, hogy ez meg is valósuljon. Vajon azon az áron is, hogy egy másik embert megalázunk, megnyomorítunk, derékba törjük a másik törekvését ugyanerre?

És egyáltalán, mi köze ennek az egésznek a Tízparancsolathoz? Nos, a tíz szereplő tíz, egymással szervesen összefonódó története azt meséli el, ahogyan viszonyulni próbálunk emberként a nagyon is emberi élethez. Az előadás annak ellenére, hogy egyfajta szakrális vonalat követ, nem vés kőbe vallási dogmákat. Nem megállapít, nem ítéletet hirdet, nem feltételez felekezetiséget. Annál sokkal egyszerűbben hat: kérdez. 

Az ember esendő, tökéletlen. És alapvetően lehet, hogy deista és boldogtalan lény. Soha nem tudhatjuk, hogy a más emberekkel való találkozásainknak milyen következményei lehetnek. Védekezünk, vigyázunk magunkra, mégis odadobjuk az énünket annak, aki csak kihasznál. Máskor eldobjuk azt, aki tényleg szerethetne, mert félünk, ismét csak olyannak adjuk magunkat, aki kihasznál. Miután eldobtuk az őszintét, végül mégis olyannal osztjuk meg a törékeny életünket, aki azzal csak visszaél.

Az előadásban engem személy szerint két motívum érintett meg igazán. Az egyik a fiatal lány, aki prostituálódott. Volt közöm lányhoz, aki az előadás fiatal szereplőjéhez hasonlóan bedőlt az ócska dumának tizennyolc évesen, és nem sokkal később a meztelen fényképeivel telt meg az Internet. Emlékszem, amikor kiderültek a múltjából az abortuszok, emlékszem a folyamatos zaklatásokra, mert az elődöm nem nyugodott bele a lány elveszítésébe. Emlékszem az egyre durvuló kommunikációra, a rendőrségi feljelentésre, a tanúskodásra, a munkám elveszítésére, és arra, hogy miután tönkrementem, és az általam egykor szeretett, prostituálódott nő, ahogy azt megszokta, tovább lépett. Megromlott. Nem lehetett tenni érte. És nem önmagam miatt. Bennem már tényleg nem volt más, csak szeretet. Próbáltam kirántani a romlott helyzetből mindazok után, hogy tönkre tette akkor az életemet. Hogy bár felmérhetetlen veszteségeket szenvedtem el vele és mellette, mégis fontosabb volt, hogy ő rendben legyen. Az ilyen helyzetekből ki lehet sétálni szépen és kecsesen, ahogy ő elképzelte, csakhogy ezzel épp a 10 című előadásba sétált bele.

Mert ezek sebek, sérülések, törések. Vannak kisebb és nagyobb sebek. Vannak maradandó és el nem múló sérülések. Vannak bocsánatos és megbocsáthatatlan bűnök. Vannak helyzetek, amiken átléphetünk, és vannak olyanok, amik egy életre megpecsételnek minket. Van, hogy életről döntünk. És bár az előadás nem feltétlenül szakrális, és a Tízparancsolat párhuzama ellenére nincs köze dogmatikus vallási megközelítésekhez, mégis, végül állást foglal: ha életet kapunk ebben a világban, akkor igenis élnünk kell!

A darab üzenete kicsit az Angyalok Amerikában mondandójára emlékeztet. Gyarló, vétkes, bűnös lelkek vagyunk. Mégis élünk, élnünk kell, és ha életet adunk, az hadd éljen! Annak ellenére, hogy a melankólia és a szkepticizmus végig jelen van a darabban, mégis, az életigenlés, mint fő üzenet nagyon erősen áthatja. És ezért szerethető igazán. Még tovább megyek: ez a darab Az ember tragédiája friss kiadása. Aktualizálja, még maibbá teszi Madách művét. Stációkat járva, ahol minden szín egy parancsolat. Aztán egy másik párhuzam is eszembe jutott: az Átriumban játszott Tizenkét dühös ember. A szereplők ott is számozottak, ahogy ebben az előadásban is. Egyenrangúak. Nem lehet kiemelni. Vagy épp nem cél bárkit kiemelni. Mindkét előadás alapja egyfajta "számozás". 

És, ha valóban létezik, aki a tíz parancsot adta, talán gondoskodik róla, hogy ne legyen bűn következmény nélkül. Az pedig már csak álomkép, hogy a bűnös megtudja, miért kap büntetést. És működik ám ez. Csak általában nem vesszük észre a jelzéseket. A fent említett viszonyomban a lánynak ez volt a kérdése: "Miért történik ez velem?" Azt a kérdést azonban nem tette fel: "Mit követtem el mással szemben, hogy ez történik velem?"

Átlépünk egymáson, használjuk a másikat, lecseréljük, türelmetlenek vagyunk, hajszoljuk a tökéleteset. Vagy annak tűnőt. De nem nézzük meg, mit tud az úgymond tökéletlen, hogy lehet benne is valami tökéletes. Önzővé váltunk, mérhetetlenül egoistává. Az Istent hibáztatjuk, aki ezen a szemüvegünkön keresztül magunkra hagyott minket. Ezért lettünk deisták. Érvényes ez? Abban a korban, amikor meglátsz egy kiskutyát, vagy bármilyen házi kedvencet és elolvadsz. Mert még mindig nem halt ki belőled a szeretés képessége. Minden sérülés ellenére valahogy ezt vissza kéne hoznunk ember és ember viszonylatában. Nem nehéz ám, csak egymástól félünk, bezárkózunk, menekülünk. Pedig muszáj szembesülnünk egymással.  És önmagunkkal. A mismásolás és mellébeszélés csak időlegesen működik, választ azonban nem ad.

A világ jobbá válását várjuk? Tegyünk érte! Boldog párkapcsolatra vágyunk? Tegyünk érte! De! Neked kell elkezdeni. Nem a másiknak. Nem külső erőknek. A legnagyobb problémát a mostani, egocentrikus berendezkedésben abban látom, hogy a másikra várunk. A másik tegye meg az első lépést. A másik valljon színt. A másik ismerje be a hibáit. Ezzel kapcsolatban volt kísérletem, és félelmetes volt az eredménye. Amikor beláttam, hogy hibáztam és képes voltam bocsánatot kérni, teljesen összezavartam a másik felet. Ugyanis nem csak beismerni nehéz, de a beismerést elfogadni is. Ha nagy ritkán előfordul az életünkben a beismerés, nem fogadjuk el. Elszoktunk tőle. Inkább lezárjuk. Inkább mással helyettesítjük. Kidobjuk, cseréljük. Csak hát, az a másik, az a csere is használt....és koszos. De hát nem pont ez a kosz a szerethető nekünk, esendő embereknek?!

Szóval ez a 10 nagyon súlyos tíz. És válaszokat nem ad, de segít helyesebben feltenni a kérdéseket. Az előadás technikailag is igen izgalmas audiovizuális élmény. A választott megoldás erősen élővé, zsigerivé, lebilincselővé teszi az előadást. Külön kiemelném a zenei betéteket, és élő kamera-megoldásokat, melyek aládolgoznak az előadásnak. Minden parancsolatnak... és fiatal színészek révén egy fiatal nemzedéknek is. Hiszen a döntés most nagyon is náluk, nálunk, fiatal embereknél van.

Végül egy kis kitekintés: ha a szintén a Radnóti Színházban látható Futótűz c. előadást tervezed megnézni, mindenképpen előtte ajánlom a 10-et. Ez autentikus előkészítés, és a két előadás bizonyos értelemben kapcsolódik egymáshoz. Szívből javaslom a két előadást egymás után megnézni, ebben a sorrendben. Kezdjétek a 10 c. előadással, a Remény lakótelepen. Aztán a Futótűz messzebbre visz, de érdemes felszállni, bár nem lesz kéjutazás...

Szereplők:

 Fotó: Radnóti Színház

S.B. - theaterman 

És ismét egy Mohácsi-rendezés. Ez az az előadás, amit többször meg kell nézni, és annyira sűrű és pontos, hogy megnézés után a lehető leghamarabb meg is kell róla emlékezni. Olyan tömény és minden pillanatában aktuális a színpadi jelenlét, ráadásul párhuzamos szálakon, hogy nézőként csak akkor lehet pontosan beszámolni róla, ha még friss az élmény.

Mert ez az előadás nem arra épít, hogy ülepedjen, hanem arra, hogy az adott pillanatban a lehető legtöbbet befogadd belőle. Ha pedig ülepszik és bizonyos jelenetei feledésbe merülnek, kiált érte, hogy újranézd.

Ebben a darabban ugyanis nincs sallang. Hiába a három felvonás (két szünettel) és a három és fél órás játékidő, nem lehet rövidíteni. Sőt, így is nagyon tömény. Főleg azért, mert Mohácsi János sok jelenetben egyszerre beszélteti a szereplőket, ezért elkerülhetetlen, hogy újra és újra meg kelljen nézni. Mert minden beszédnek súlya van. És óhatatlanul a néző vagy az egyik, vagy a másik beszélgetésre figyel. Éppen ezért abba a dialógusba helyezkedik bele, amire éppen figyel. De nagyon izgalmas, amikor a másik dialógust kapja el, teljesen másfelé sodorja az előadás érzelmileg.

Adott egy vidéki lét, központban a kocsmával (mi mással). A darab helyszínét az ultit játszó törzsvendégek adják, az első és harmadik felvonás keretét, sőt rácsait ez a közeg adja meg. Az elején távozik egy patikus-segéd, visszamegy Pestre, majd váltja őt egy új patikus-segéd, Pestről. Egyiküket sem veszik észre. Jönnek-mennek Pest és vidék között. A jobb élet reményében, a nyugalom reményében, a szerelem, a beteljesületlen szerelem, a változás reményében utat keresve. Pestről le, Pestre vissza...

A vidéki élet idealisztikus szépsége hamar feltárja egy fiatal számára annak minden árnyoldalát is. Ebben a berendezkedésben le vannak osztva a lapok, foglaltak a nők, és még csak nem is önszántukból. Kirajzolódnak a falusi élet kompromisszumai, a lázadás lehetetlensége és értelmetlensége. A vidéki lányok kilátástalansága, a lehetőségek teljes hiánya, a vágyak elérhetetlensége. És a szisztéma, amiben élnek: uruk akarata szent, saját akaratuk nincs, ha a nő kiáll magáért, összeverve érkezik vissza az urak (?) társaságába.

Gyönyörűen változnak a helyszínek a kocsma és a patika között, ismét fantasztikus az összhang a színpadon jelen lévő sok színész és zenekar viszonylatában. Majd ez észrevétlenül duettbe vált, majd a következő pillanatban ismét a fél falu a színpadon van. 

Egy kis közösség összes fájdalma, hiánya, indulata, gyűlölete, bűnbak-keresése, pozícióféltése, idegenektől való félelme és elzárkózása, mindent feloldó módon összesűrűsödik ebben a három felvonásban. A fő szervező elem mégis a gyűlölet. Legyen az idegen, pesti, helybéli, cigány, bárki. 

Végül akár történik valami az idegennel, akár nem: ez egy zárt közösség, ami a kocsma, a zenés mulatság és az otthoni nőverés köré szerveződik. Van-e létjogosultsága az elvágyódásnak? Lehet-e itt bárki boldog? Van-e kiút? Adunk-e esélyt magunknak, vagy egymásnak? Lehetne végre vidéken egy olyan bált csinálni, ahol jó kedéllyel zenél a cigány, hazatér a pesti magyar, köszönti az itthoniakat, tiszteli a nőt, és van némi szeretet is?

Vagy marad a gyűlölet szervezte lapok mentén leosztott kisszerűség, a nők megvetése és elvetése, az ellenvetések nem tűrése és büntetése, a  fiatalok elüldözése, és a mindent felülíró utálat? Letarolhat-e mindent a kártya és az alkohol, feledjünk-e egy teljes nemzedéket, ami a mi hibánkból, de feltétlenül utánunk nőtt fel? Érvényes-e elutasítani a pesti fiút, és érvényes-e megvetnünk a takarító lányt, aki neki adja magát? Tegyünk-e úgy, mintha ez meg sem történt volna? Ha már a patikus úr felesége nem lett meg, átnézhetünk-e a takarítónőn ebben a mélységesen betagozódott, a mai napig kasztokban, osztályokban gondolkodó magyar társadalomban? 

Emberek, meddig használhatjuk ki egymást a pénz, a rang, a pozíció, a társadalmi elismertség mentén? És meddig hagyjuk érvényesülni azt a feudális gondolkodást, ami táplálja a ma is érvényes párkapcsolati hozzáállást? Ha ma nincs házad és kocsid, akkor egy nulla vagy női szemmel. Ha nő vagy, akkor a Patikában egy nulla vagy, férfiszemmel.

Nagyon zűrös korban élünk. Elnőiesedett férfiakkal és férfias nőkkel. Ezt mi mind egymással csináltuk. Az egyik végletből a másikba sodródtunk. A feladatok, hitek összekeveredtek, és ebben a zűrzavarban igazán senki nem találja meg magát. 

Mi lehet mégis a megoldás? A legnehezebb kérdésre csak a legnehezebb válasz adható. És az nem a Facebook-on található. Sem a motivációs idézetekben. Sem az önbizalomedzőkben. Ha jól megnézitek, ezek mind arról beszélnek, hogy a MÁSIK miben és miért hibás. És ez nyilván feljogosít, hogy felmentsd önmagad.

Kedves olvasó, el kell szomorítsalak. Nem mentheted fel önmagad. A Patika csakis akkor hathat Rád, ha felkészültél rá, hogy megvizsgáld önmagad. Igaz, remek a darab humora és tiszteletre méltón intelligens a rendezés -ez Mohácsi János ajándéka- de mit sem ér, ha nem nézel hazaérve tükörbe. Mert csakis akkor kezd hatni. Akkor kezded megérteni. Akkor lett a darab a Tiéd.

Vannak ügyeink, amiket rendezni kell. Nem csak férfi, nem csak női, nem csak magyar, cigány, zsidó, idegen szemmel... Nem struccpolitikával és nem demagógiával. Nem kimondatlan vágyakkal és fel nem vállalt érzelmekkel. Hanem szemtől szemben. 

Manapság a legegyszerűbb egymástól elfordulni, egymáson átnézni, a másikat lenémítani, letiltani. Olyan ügyekben, ahol le kellene ülni, beszélgetni, nem az ulti kártyákat, hanem a közös ügyeinket asztalra tenni. Ha kell, hangoskodni, de nem közös ellenséget, hanem önmagunk gyarlóságát megtalálni. És a nőt nem megütni, hanem megkérdezni. 

Olyan lehetetlen ez? Nincsenek erre cseppek? Nem épp bennünk lapul a gyógyszer?

Szereplők:

Balogh Kálmán........................................................Novkov Máté

Patikusné..................................................................Tenki Réka

Patikus......................................................................Znamenák István

Borgida......................................................................Epres Attila

Jegyző.......................................................................Róbert Gábor m.v./Kovács Zsolt m.v.

Postamester.............................................................Mertz Tibor m.v.

Postamesterné........................................................Kerekes Éva

Kati.............................................................................Zsigmond Emőke

Tanító.........................................................................Felhőfi-Kiss László m.v.

Pap Ferke...................................................................Vajda Milán

Jóvér Jani..................................................................Jéger Zsombor

Árpika.........................................................................Némedi Árpád m.v.

Ignác..........................................................................Baksa Imre m.v.

Fábián........................................................................Dóra Béla

Segéd.........................................................................Patkós Márton

Zenekar:

Kovács Márton, Móser Ádám, Gyulai Csaba, Benkő Róbert, Némedi Árpád

Fotó: Örkény István Színház

 S.B. - theaterman 

Őszintén bevallom, nagyon régen jártam a Belvárosi Színházban. Most úgy hozta az élet, hogy ajándékba kaptam jegyeket a Nóra 2 előadásra. Kíváncsian bújtam a színház honlapján az előadás szinopszisát, de sok információt nem tudtam meg belőle, így még izgatottabban vártam az estét. Kicsit féltem, hogy az előzményt nem ismertem, és nem fogom érteni a folytatást, de ez a félelmem hamar eloszlott. Az előzmények ismerete nélkül is kiváló estét biztosít az előadás. Már csak azért is, mert ügyel rá, hogy képbe helyezze azokat a nézőket is, akik nem feltétlenül ismerik Nóra ibseni történetét behatóbban.

Egyszerre könnyed és súlyos előadást látunk a színpadon. A férfi-nő játszma, sőt, a férj és feleség játszma teljes tárházát látjuk felsorakozni. Nagyon összetett párkapcsolati kérdéseket, az elszakadás, az egymás mellett elélés dinamikáját, az elhidegülést, a szakítás és elhagyás súlyát mindkét fél szeméből. És egy dada, és egy lánygyermek szemszögéből is.

A történet röviden: Nóra 15 évvel családja elhagyása és viharos távozása után hazatér. De vajon miért jött haza? Akar valamit? Hogy fogadják ennyi év távollét után? Azt hiszem, nem nehéz belehelyezkedni annak elképzelésébe, hogy szeretünk valakit, együtt élünk, családot alapítunk, és egy pillanatban ez megszakad, vége, összetört, the end.

Ennek az alaptörténetnek a különböző változatait mindannyian átélhettük már. És talán mindannyian el is játszottunk már a gondolattal, hogy mit élnénk át, mi kavarodna fel bennünk, hogyan éreznénk, ha az egykori nagy szerelem hosszú idő után újra feltűnne a látókörünkben? Egy biztos: senki nem tudna semleges, hideg fejű maradni ebben a helyzetben. Pláne, ha az elválás ennyire viharos és hirtelen volt. Óhatatlanul bennünk maradnak a kérdések, az értetlenség, a hatalmas seb, és közben a tovább élés szükségszerűségének terhe. 

Az előadás sem tesz mást, mint folyamatosan kérdéseket ébreszt. Úgy a szereplőkben, mind a nézőkben. Mivel minden érintett másképp éli meg ezt a helyzetet, mindenkit máshol ért sérelem, és másképp lép ilyen helyzetben, és persze a témakör érzékenysége miatt is, nem lehet általánosan érvényes és adekvát választ adni a kérdésekre. Egy biztos: bár az előadás egyáltalán nem sugallt ilyesmit direktben, én mégis megfogalmaztam önmagamban azt fogadalmat, hogy ha valaminek egyszer vége, nem szabad újra megpiszkálni. És bármilyen nehéz is, a lehető legrövidebb időn belül ki kell lépni a helyzetből, önmagam védelme érdekében. Pláne, ha én vagyok az elhagyott fél. Tudom, hogy közhelyes, de nem véletlenül élő a mondás: felmelegítve még a töltött káposzta sem jó.

Nóra szerepére kitűnő választás Kováts Adél. Tiszteletet ébresztő a tény, hogy a Radnóti Színház igazgatói pozíciója, és az ottani rengeteg emberpróbáló szerepe mellett vállalta a főszerepet ebben az előadásban is. Csodálatra méltó, hogy ennyi feladatot ilyen hitelesen el tud látni, azt hiszem ehhez nagyon kell az elhivatottság, a szakma szeretete, a szenvedély és bizonyos fokú megszállottság. Nóra az öntudatra ébredt nő alakja, aki fellázadt a férfi-központúság és a női lehetőségek korlátozottsága ellen. Egyrészt teljesen érthető és napjainkban is hiteles az út, amelyet végül bejárt. A függetlenség, a saját életének megélése, az önállóság, a karrier, a szeretők, az egzisztencia megteremtése. Egyfelől tiszteletre méltó, ahogyan mindezt önerőből, egyedül, segítség és különösen férfi segítség nélkül megteremtette. 

Másfelől ott van az elhagyott férj, Torvald (Csankó Zoltán) története. Ha Torlvald egy érzelmi terrorista, egy zsarnok lenne, aki bezárta és megfojtotta a nőt, sokkal könnyebb lenne azonosulni Nóra döntéseivel és tetteivel. De Torvald nem egy zsarnok. Ő szerette Nórát, szerette a családot, semmi elítélhetőt és megvetendőt nem találtam benne. Persze, a tökéletestől nagyon messze van és vannak hibái, mint mindannyiunknak.

A nagy kérdés épp itt kerül képbe: meddig hajszoljuk a tökéletességet akár önmagunkkal, akár a társunkkal kapcsolatban? Miért válunk önzővé, önérvényesítővé, férfi és nő miért tekintik egymást lecserélhetőnek, helyettesíthetőnek? Miért alapítunk családot, ha aztán fellázadunk és elhagyjuk? Persze nyilván van létjogosultsága a kérdést más aspektusból is feltenni: azért, mert férjet / feleséget választunk és családot alapítunk, bezártuk-e magunkat? Lemondunk-e minden lehetőségről, karrierről, társakról, az életünkről? 

Személyes véleményem persze van az ügyben: szerintem sosem volt még annyi magányos ember, vagy épp boldogtalan párkapcsolatban és házasságban élő ember, mint manapság. És ennek persze egyenes következménye a hűtlenség, a családok felbomlása, az álmok kergetése, a fiatalságunk újraélése. Nem véletlenül ismert a "kapuzárási pánik" jelensége. Aztán ha már kiéltük magunkat, meg jól kihasználtuk egymást, különböző megoldásokat választunk. Van, aki visszamegy a családjához, van, aki éli tovább a második fiatalkorát, van, aki a magányt választja.

A fő kérdés szerintem leginkább az: miért nem tudunk normálisan együtt létezni egy társas kapcsolatban? Miért nem tudjuk tolerálni egymás hibáit, hiányosságait? Miért kergetjük mindig csak a jobbat? És az a jobb valóban jobb? Miért nem tudunk gátat szabni az önzésünknek, egyéni vágyainknak? Miért veszett ki ebben a felgyorsult világban az elfogadás, egymás tisztelete? Miért vált természetessé, hogy magára hagyjuk a másikat a bajban? És aki ezt megteszi, vajon később visszakapja-e az élettől? 

A bejegyzéseimben teret szoktam engedni egy-egy vadabb asszociációnak és áthallásnak, most sem lesz ez másképp. Ahogy kirajzolódott Nóra karaktere, eszembe jutott, hogy milyen jól kiegészíti egymást ez az előadás és az Átriumban látható Az őrült nők ketrece. Ott is van egy fiú, aki hazatér az apjához, bejelenti, hogy megnősül, és szüksége van a szüleire: anyára és apára. Igen ám, csak anya már rég lelépett, és nem is találkoztak soha. Ez az anya Sybill, aki a fia születése után lelépett, és új életet kezdett egy milliárdossal. A színpadon nem is jelenik meg. Bár sokáig ott a remény, hogy megismerjük őt a fiú esküvőjén, végül egy táviratban közli: közbejött valami, és nem tud részt venni. Nóra személyében ezt a Sybill-t láttam kinagyítva, az ő történetét megismerve. 

Üde színfolt az előadásban Nóra lánya, Emmy (László Lili), aki bár hordozza Nóra természetét, nem igazán fogadja el a nő döntését. Ez óriási kettősség benne és biztosan nyomot hagy később az életében, társas kapcsolataiban. Nem mondhatjuk, hogy ideális mintát hoz otthonról... Megismerve egy ilyen nőt, érezhetjük, hogy úgymond "zűrös"...de vajon ő tehet erről?

És a szerethető karakter dadaként Anne Marie (Bodnár Erika), aki anyja helyett anyja volt Emmy-nek. Nórával kemény dialógusokat folytat. Kiderül, ő is lemondott a gyerekéről más gyerek nevelése miatt. Ő sem tökéletes karakter. 

Általánosságban elmondható, hogy nagyon nehéz egyensúlyt találni az egyes szereplők erkölcsi normái között, általánosan érvényes okosságokat pedig nem lehet a helyzetre húzni. Mégis, hitem szerint léteznie kell egy elfogadható középútnak az egymás megfojtása, bezárása, és a teljes szabadosság között. Tudom, nagyon vékony a határmezsgye. De még ma is látunk példákat működő párkapcsolatokra és házasságokra, egymás tiszteletére és szeretetére. Szerintem a fő kérdés ebben a tekintetben egyedül az, hogy belerakjuk-e azt a melót a boldog életbe, amit szükségszerűen bele kell tenni? És mindenki beleteszi-e ezt a melót? Ha itt aránytalanság van, ideig-óráig elégséges lehet, hogy az egyik fél többet tesz bele...de itt már megdől a kínos egyensúly. Végső soron a társas létben nem marad más megoldás, mint kölcsönösen odafigyelni egymásra. Nem arra, hogy szerintem mi a jó a másiknak. Hanem arra, hogy valójában mi a jó a másiknak, nekem, és nekünk. Ha ez megvan, elkerülhető a kataklizma. 

És két szubjektív tapasztalattal zárnám az írásomat, sajnos mindkettő kellemetlen, emberi sztori. Az előadás kezdése előtt elmentem mosdóba, és kifelé felkaptam a fejem arra, hogy női hangokat hallok a férfi mosdóban. Kilépve a helyiségből látványosan -megszólalás nélkül!- és kicsit értetlenkedve, mosolyogva felnézem az ajtóra, jelezve, hogy nem értem a jelenséget. Az ajtó előtt álló kétajtós szekrény úr a maga intelligenciájával ezt észlelve egyből rám förmedt: "Fiatalember, mi nem tetszik?" Erre válaszoltam, hogy ez egy férfi mosdó. És valami elképesztő agresszív és bunkó módon belekezdett egy monológba (Annyit értettem belőle, hogy "én engedtem meg nekik, hogy bemenjenek" - de ő is csak néző volt), de nem hallgattam tovább a fröcsögését, távoztam. Azért itt megjegyezném, hogy nem hallottam még olyat a színház-történetben, hogy az előadás kezdése nem várta volna meg a mosdónál sorban álló nézőket. A fenti sztori további pikantériája, hogy a női mosdónál sem állt sor akkor éppen.

A helyemet elfoglalva pedig azzal szembesültem, hogy ülnek a helyemen. Egy úr foglalta el a helyemet. Meg is kérdeztem tőle, hová szól a jegye. Ő -már kicsit dühösen- nyomatékosította, hogy oda, ahol ül. Megnéztem a jegyét, egy sorral előrébb szólt. Nem csináltam belőle ügyet, de elmondtam neki, hogy szerencsénk van, mert két jegyem van, és egyedül érkeztem, ezért most nincs gond. Erre ő nyegle "eleganciával" közölte, hogy ő már akkor sem állna már fel, ha csak 1 jegyem lenne, és én kénytelen leszek kibekkelni ezt a helyzetet... 

Ebben a két sztoriban leginkább az a meglepő, hogy színház és kultúra iránt fogékony nézők körében megengedett ilyen viselkedés. Tapintani lehet a levegőben a gyűlöletet, a feszültséget, az egymás iránti érzéketlenséget, az önzést, a másik semmibe vételét. De végül örülök ezeknek az előzményeknek, mert rásegítettek arra, hogy még élesebben hassanak rám az előadásban látottak, és aládolgoztak a megértésnek.

Emberek. Van min elgondolkodnunk a társas kapcsolatainkban. Kezdhetnénk például az önvizsgálattal. Izgalmas lesz, ígérem.

 Fotó: Belvárosi Színház

 S.B. - theaterman

Mindig megdobban a szívem, ha a Mohácsi testvérek Kovács Márton zenekarával újabb mesterművet alkalmaznak színpadra. Emlékszem, néhány éve volt egy elég hosszú időszak, amikor keresve sem találtam Mohácsi-rendezést Budapesten. Aztán ez szerencsére változott, jobbnál jobb előadások születtek. Azzal a sajátos, egyedi, csípős vagy épp szóvicces humorral, amit nem lehet nem szeretni. Miközben nagyon súlyos ügyekről beszélnek, képesek a humort, még akár a fekete humort is úgy alkalmazni, hogy az érthető, hatásos legyen, enyhíthessen az adott esetben tragikus történeten, vagy épp görbe tükröt állítsanak - de semmiképp nem sértőn.

Az Egy piaci nap alapját Závada Pál azonos című regénye képezi. 1946-ot írunk, a történet egy kis faluban, Kunvadason játszódik. A helyszín és a történet valós. Csak éppen Kunmadarasnak hívják az igazi helyszínt. A történet a második világháború során deportál zsidók közül hazatértekkel foglalkozik. És annak a feszültségnek a kibontakozásával és elpattanásával, amely végül pogromokhoz vezet. Még írni is nehéz ebben a témakörben, pedig ezt a borzalmat ember-tömegek átélték sajnos...na ezért is kell róla írni, gondolkodni. Mindenkinek.

Két egykori barátnő beszélgetése során elevenedik meg újra a múlt. Jelenetről jelenetre látjuk, ahogy a gyűlölet ismét munkálkodni kezd. Köszönhetően a hazugságok, csúsztatások, ferdítések tömkelegének. Amikor tényként kezdik kezelni a legvadabb sületlenségeket, amikor egy közösséget csak a gyűlölet és az ellenségkeresés kovácsol össze. Valójában nincs semmilyen közös cél, aminek felépítésén munkálkodnak. Csak a gyűlölet van, a vágy a pusztítás iránt. Nem kevés demagógiával megfűszerezve. Hogy aztán a felelősség elől ügyesen elbújva, egyre zavarosabb korokban egyre mélyebbre süllyedve túléljenek valahogy. Már akinek sikerül. Mert ebben a játéktérben ez marad az egyetlen fontos a szereplők számára. 

Az előadás zseniálisan megeleveníti az adott történelmi kort, a teljes zűrzavart, amikor már senki nem tudja, ki velünk és ki ellenünk. Amikor a náci kommunistává válik, a zsidó zsidó ellen fordul, igazából mindenki bánt mindenkit, és senki nem érti, mi is történik. És mi lesz a vége ennek az átláthatatlannak tűnő forgatagnak. Hogy ez mennyire igaz, azt látjuk napjainkban is. Még mindig hiányzik a szembenézés, a felelősségvállalás, a gondolkodás, a megérteni akarás. Ma is hajlamosak vagyunk a szélsőségek, a demagógia, a gyűlölet eszköztárát használni, és sajnos pontosan kirajzolódik a mai, pattanásig feszült társadalmunkban ugyanaz a lincshangulat. Ma ismét a gyűlölet kovácsol össze embereket, közösségeket. Nem létrehozni akarunk, csak hibást, bűnbakot keresni, a saját sorsunk rosszra fordulásáért mást okolni, és elpusztítani. Mégis mi adhat reményt ebben a helyzetben? Csakis az, ha egyre többen gondolkodunk, beszélünk, beszélgetést provokálunk, mert végső soron az ilyen borzalmas szörnyűségek feloldásának kizárólag egyetlen útja marad: a szembenézés. Számomra bizakodásra ad okot, hogy ma egyre több hang kezdeményezi a párbeszédet, ma már nem lehet olyan könnyedén szőnyeg alá söpörni húsba vágó ügyeket - de még mindig nagyon el vagyunk akadva ebben a folyamatban és egyáltalán nem tartunk ott, ahol kéne, vagy lehetne,,,

Az előadás igazi bravúrja, hogy az összes színész végig jelen van a színpadon, sőt egy színész több szerepet is eljátszik. A folyamatos jelenlétet szükségszerűvé teszi Khell Zsolt díszlete is: bezárja a szereplőket abba a térbe, ahol a történet játszódik. És nincs menekvés. A történelem is bezárta, csapdába csalta őket... Csodálatos a darabban, ahogy pillanat alatt lezajlanak a helyszín-változtatások. Hogy elevenedik meg a két barátnő beszélgetése, a bál, a tárgyalás, és a kegyetlen leszámolások. Igazán nagy kihívás a színészeknek, és óriási fegyelmezettséget és alázatot követel meg az, hogy ilyen gyönyörű egységben tudjanak együttműködni a Radnóti színpadán. Ez nyilván betudható Mohácsi munkamódszerének, hiszen nincs egy előre leszögezett és kőbe vésett koncepció. Teret ad a színészeknek, hogy megtalálják a karakterüket, maguk színezzék, fedezzék fel és tegyék tökéletessé - miközben együtt alakítják a történetet.  Azt azért kiemelném, hogy az előadást egy felvonásban, közel két és fél óra időtartamban játsszák, szünet nélkül. 

Mohácsi János kiváló ismerője ezeknek az emberi játszmáknak. És úgy általában az emberi természetnek. Szívbe markolóan képes megragadni az egyes jelenetek mögötti emberi hitványságokat, és úgy bemutatni ezeket, hogy ma is igen élesen és aktuálisan hasson. Mindez tetten érhető az előadásaiban visszatérő szófordulatokban, intelligens humorában, és abban a katarzisban, amit képes kiváltani a nézőkből.

Ezt a tisztítótüzet az előadás befejező jelenete emeli a csúcsra. Ez a néhány perc valahogy belopja a néző szívébe a reményt mindazok után a szörnyűségek után, amiket a történet elmesél. Az előadás után valahogy mindig sikerül emelt fővel, megtisztulva hazaindulnom, tényleg ad egy felszabadító reményt, ami sokáig elkísér. Hiszen ez az előadás -legalábbis reményeim szerint- nem ér véget a ruhatárban. Jó lenne, ha sokan hazavinnék a gondolatiságát és hagynák, hogy munkálkodjon. Hogy feltegyük a szükséges kérdéseket, elvégezzük egyenként magunkban azt a munkát, amit el kell, és közösen tegyünk azért, hogy többé ne történhessen meg hasonló eseménysor. Igaz ez a háborúra és a pogromokra is. A gyűlöletet csak magunkban tudjuk megszüntetni. Az "egy emberként vigyétek" helyett "egy emberként gondolkodjatok" lehessen a vezérelv...

Szereplők:

Martinovics Dorina, Radnay Csilla, Pál András, Porogi Ádám, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Róbert Gábor, Józsa Bettina, Konfár Erik, Némedi Árpád.

Zenekar:

Kovács Márton (hegedű), Gyulai Csaba (ütő/gadulka), Móser Ádám (tangóharmonika), Némedi Árpád (cimbalom).

Plakát: Tóth Andrej

S.B. - theaterman

Egy férfit megölnek. Egy fiút megvádolnak az elkövetéssel. A férfi fiát látják, vagy látni vélik többen, majd egyre többen rögtön a bűncselekmény elkövetése után. Az esküdtszék összeül. Egyhangú döntést kell hozniuk. Döntésük csakis akkor érvényes, ha mindannyian azonosan szavaznak: bűnös, vagy ártatlan? Ha elítélik, lehet, hogy egy ártatlan embert végeznek ki döntésük eredményeképpen. Ha felmentik, lehet, hogy egy közveszélyes és hidegvérű gyilkost engednek vissza a társadalomba. Középút nincs. Ellenben pokoli hőség van a tárgyalóteremben, és a légkondícionáló berendezés sem működik. Vagy mégis?

A Tizenkét dühös ember tűpontos és úgy tűnik, örökérvényű korrajza a társadalomnak, talán magának az emberi természetnek is. Ítéletek és előítéletek, vélt és valós sérelmek, nagy adag önzéssel, általánosítással, megkérdőjelezhetetlen bölcselkedésekkel fűszerezve. Dobálunk, dobálunk, és eszünkbe sem jut a régi-régi mondás: az vesse rá az első követ, aki közületek bűntelen.

Tizenkét ember a színpadon, mindannyian más élethelyzetben, más egzisztenciával, eltérő hétköznapokkal, gondolkodással, észérvekkel és érzelmekkel, más-más korosztályból, az egyetlen közös bennük, hogy mind férfiak.

Látunk itt öltönyös urat, agilis fiatal marketingest, keménykötésű nehézfiút, a puszta létezéséért is szinte bocsánatot kérő csinovnyikot, fiatal bevándorlót (igen, migránst!), túlontúl precíz levezető elnököt, nevelésében kudarcott vallott apát, és egy titokzatos, szinte már bosszantó nyugalommal bíró egyetlen kétkedőt. Egyet a tizenkettőből. Aki, bár maga sincs meggyőződve a megvádolt fiú ártatlanságáról, mégis úgy érzi, nem helyén való, ha a többiekkel együtt és velük teljes egyetértésben, zsigerből halálba küld egy ismeretlent. Anélkül, hogy újra megvizsgálnák a tényeket (?), a bizonyítékokat, a vádemelést, az eljárást. Egyáltalán anélkül, hogy legalább beszélnének róla. A kiinduló állás ugyanis tizenegy-egy, a kivégzés javára...

De ki lehet ez az egy? Az ördög ügyvédje? Netán Roy Cohn, vagy Mephisto személyesen? Ki lehet ez a rejtélyes, megátalkodott alak?

Az érvek és ellenérvek ütköztetése során egyesekben alapos kétség merül fel, másoknak a meglévő álláspontja csak még szélsőségesebbé válik, és a legszebb, ahogyan a kettő összekeveredik: egyik csapatból a másikba igazolva, majd vissza. Alapos kétségük van, aztán ez megváltozik, majd újra megváltozik. A legtöbbjük persze igyekszik érvelni: a döntéseiket, vagy épp annak megváltoztatását konkrétan indokolni tudják, vagy tudni vélik. Mások csak az aktuális többség döntését követik, szolgalelkűen. Megint mások csak azért mondanak bármit, hogy legyen végre vége ennek az ülésnek a kánikulában, és hazaérhessenek a meccsre.

Az igazi és meghatározó párharc a Gyabronka József és a Mucsi Zoltán megformálta két esküdt között bontakozik ki. És bár mindannyian mások is szükségszerűen kulcsfigurák az előadásban az egyöntetü döntés terhe miatt, a releváns törésvonal mégis kettejük között húzódik. Távolabbról nézve ők a két manipulátor, akik tudattalanul is hatnak és befolyásolják a többiek véleményét, döntését. Kíváncsi lennék, egy pszichológus hogy értelmezné ezt, mit tárna fel egy ilyen félelmetesen manipulatív duó viszonyában. Az tuti, hogy ez akár egy igen komoly esettanulmány is lehetne.

Az előadással először a Nemzeti Színházban találkoztam. Szerencsés csillag-együttállás volt. Parádés szereposztás, lenyűgöző színészi játék. Az előadás értékéből ott csak a plexi vont le valamennyit, a mai napig nem értem annak szükségességét. És tegyük hozzá, hogy akkor voltam joghallgató, kapaszkodtam a székembe, hiszen a szemem láttára elevenedett meg a szakma, és annak minden visszássága, (hitványsága?) is. A nemzetis előadás etalon volt. Mégis, amikor megtudtam, hogy az Átrium műsorra tűzi, nem volt kérdés, hogy újra lelkes legyek. Azt hiszem, az Átrium csapata az egyetlen ma, amelynek gondolkodás nélkül meg tudtam szavazni a bizalmat. És jó döntés volt.

Itt az ideje 2 szubjektív, szerzői beszúrásnak:

1.) //Egy szimultán példa, amikor hasonlóképpen éltem meg az "ennél jobb már nem lehet"-élményt...  Emlékszem, 2006-ban az akkori Guns N' Roses (aminek már Axl Rose-on kívül semmi köze nem volt a Guns-hoz) koncertet adott az Arénában Budapesten. És épp aznap délután buktam meg munkajogból :) Teljesen átszellemülten, extázisban érkeztem a bulira, ami egyébként laza 4 órás késéssel, éjfél körül kezdődött. Persze így is óriási emlék. Akkor még hosszú hajam volt, a koncert után vágattam le azzal, hogy "ekkora buliban úgysem lesz többé részem". Aztán 2018 nyarán eljutottam az újra összeállt  eredeti felállású Guns lengyelországi koncertjére. Pontos kezdés, hatalmas, 3,5 órás gigakoncert. Nos, az átriumos Tizenkét dühös ember ugyanezt az élményt adta meg a korábban felülmúlhatatlannak hitt nemzetis után. És még a személyes sztorim is mekkora párhuzamot mutat az előadáséval: szentül meg voltam győződve az igazamról, hogy nem lesz, nem lehet jobb, és tessék, lett :) //

2.) //Nagy meglepetés volt számomra Lecső Péter, szintén szubjektív okok miatt. Őt ebben a darabban láttam először színészként. Róla írtam fentebb, hogy a keménykötésű nehézfiú karakterét hozza. Amikor először néztem a darabot, előtte kint cigiztem az Átrium előtt. Ő is ugyanezt tette, és valami vicceset mondott, amit pont meghallottam és ösztönösen felnevettem. Megfordultam, ez a poén vajon honnan jött, és akkor szembesültem vele. A következő 10 másodpercben az járt a fejemben, hogy most talán idelép, beterít egy ütéssel, és meghalok. És valóban találkozott a tekintetünk, de ekkor ő is felnevetett, aztán beszélgetésbe elegyedtünk. Még ahhoz is vettem a bátorságot, hogy visszapoénkodjak. De ekkor még mindig abban a hitben voltam, hogy ő is néző, vagy a staff tagja. Nagy meglepetés volt, amikor felment a függöny és szembesültem azzal, hogy ő az egyik esküdt. Ez is egy személyes sztori, de alátámasztja az előadás fősodrát: találkozunk, gondolunk egymásról valamit, és lehet, hogy a valóság teljesen más? //

Nincs ember, aki ne tudna azonosulni a szereplők egyikével, vagy másikával, vagy kellő élettapasztalat birtokában mindegyikükkel.

Van-e abszolút igazság? Vagy az igazság is relatív?

Van-e jó döntés?

Mihez van jogunk? Mi a kötelességünk?

Megvéd-e minket a törvény? Jók-e a törvények?

Érv-e az, hogy "ezek mind ilyenek", hogy "így szoktuk", hogy "mindig ez van"?

Van-e létjogosultsága az általánosításnak akkor, amikor egymással sem értünk szót? Amikor ugyanaz mindenkinek mást jelent? És meddig lehet relativizálni, a szavakat forgatni, önmagunkat felmenteni?

Hol húzódnak meg a felnőtt lét felelősségvállalásának határai?

Befolyásolja, befolyásolhatja-e a kor, az előítélet, a társadalmi, vagy épp politikai helyzet, a nyári hőség, az esti meccs, vagy a reggeli ébredés a véleményünket, a döntéseinket?

Vállaljuk-e a döntéseink következményeit?

Mindeközben ne felejtsük el: emberek vagyunk. Tévedhetünk. Döntünk jól és rosszul is. Milyen jó lenne, ha lenne egy adekvát használati utasítás, vagy egy best practice az emberélethez. Miközben, ha jobban figyelünk, épp a hiányosságok, a tökéletlenség, a hiba az, ami mentén meg tudja szeretni az egyik ember a másikat - ha valóban akarja (!), meg ha a másik hagyja...

El szoktam követni a blogomon azt a vakmerőséget, hogy teret engedek vadabb asszociációknak. Zárásul álljon itt egy. Szívesen megnézném az előadást csupa női esküdttel. Minden változatban: férfi elkövető és női áldozat, női elkövető és férfi áldozat, női elkövető és női áldozat, és persze az eredeti felállásban is: férfi elkövető és férfi áldozat. DE: az esküdtek mindannyian nők! Nő és férfi teljesen másként működik, gondolkodik, ítél. Nyitott lennék a Tizenkét dühös ember fenti változatainak megtekintésére is.

Az Átrium az alábbi esküdteket kérte fel a döntésre:

Brasch Bence, Debreczeny Csaba, Fehér Balázs Benő, Gyabronka József, Kovács Máté, Lecső Péter, Lugosi György, Mihályfi Balázs, Mucsi Zoltán, Sütő András, Szatory Dávid, Varga Ádám

 Fotó: theaterman

S.B. - theaterman