Őszintén bevallom, nagyon régen jártam a Belvárosi Színházban. Most úgy hozta az élet, hogy ajándékba kaptam jegyeket a Nóra 2 előadásra. Kíváncsian bújtam a színház honlapján az előadás szinopszisát, de sok információt nem tudtam meg belőle, így még izgatottabban vártam az estét. Kicsit féltem, hogy az előzményt nem ismertem, és nem fogom érteni a folytatást, de ez a félelmem hamar eloszlott. Az előzmények ismerete nélkül is kiváló estét biztosít az előadás. Már csak azért is, mert ügyel rá, hogy képbe helyezze azokat a nézőket is, akik nem feltétlenül ismerik Nóra ibseni történetét behatóbban.
Egyszerre könnyed és súlyos előadást látunk a színpadon. A férfi-nő játszma, sőt, a férj és feleség játszma teljes tárházát látjuk felsorakozni. Nagyon összetett párkapcsolati kérdéseket, az elszakadás, az egymás mellett elélés dinamikáját, az elhidegülést, a szakítás és elhagyás súlyát mindkét fél szeméből. És egy dada, és egy lánygyermek szemszögéből is.
A történet röviden: Nóra 15 évvel családja elhagyása és viharos távozása után hazatér. De vajon miért jött haza? Akar valamit? Hogy fogadják ennyi év távollét után? Azt hiszem, nem nehéz belehelyezkedni annak elképzelésébe, hogy szeretünk valakit, együtt élünk, családot alapítunk, és egy pillanatban ez megszakad, vége, összetört, the end.
Ennek az alaptörténetnek a különböző változatait mindannyian átélhettük már. És talán mindannyian el is játszottunk már a gondolattal, hogy mit élnénk át, mi kavarodna fel bennünk, hogyan éreznénk, ha az egykori nagy szerelem hosszú idő után újra feltűnne a látókörünkben? Egy biztos: senki nem tudna semleges, hideg fejű maradni ebben a helyzetben. Pláne, ha az elválás ennyire viharos és hirtelen volt. Óhatatlanul bennünk maradnak a kérdések, az értetlenség, a hatalmas seb, és közben a tovább élés szükségszerűségének terhe.
Az előadás sem tesz mást, mint folyamatosan kérdéseket ébreszt. Úgy a szereplőkben, mind a nézőkben. Mivel minden érintett másképp éli meg ezt a helyzetet, mindenkit máshol ért sérelem, és másképp lép ilyen helyzetben, és persze a témakör érzékenysége miatt is, nem lehet általánosan érvényes és adekvát választ adni a kérdésekre. Egy biztos: bár az előadás egyáltalán nem sugallt ilyesmit direktben, én mégis megfogalmaztam önmagamban azt fogadalmat, hogy ha valaminek egyszer vége, nem szabad újra megpiszkálni. És bármilyen nehéz is, a lehető legrövidebb időn belül ki kell lépni a helyzetből, önmagam védelme érdekében. Pláne, ha én vagyok az elhagyott fél. Tudom, hogy közhelyes, de nem véletlenül élő a mondás: felmelegítve még a töltött káposzta sem jó.
Nóra szerepére kitűnő választás Kováts Adél. Tiszteletet ébresztő a tény, hogy a Radnóti Színház igazgatói pozíciója, és az ottani rengeteg emberpróbáló szerepe mellett vállalta a főszerepet ebben az előadásban is. Csodálatra méltó, hogy ennyi feladatot ilyen hitelesen el tud látni, azt hiszem ehhez nagyon kell az elhivatottság, a szakma szeretete, a szenvedély és bizonyos fokú megszállottság. Nóra az öntudatra ébredt nő alakja, aki fellázadt a férfi-központúság és a női lehetőségek korlátozottsága ellen. Egyrészt teljesen érthető és napjainkban is hiteles az út, amelyet végül bejárt. A függetlenség, a saját életének megélése, az önállóság, a karrier, a szeretők, az egzisztencia megteremtése. Egyfelől tiszteletre méltó, ahogyan mindezt önerőből, egyedül, segítség és különösen férfi segítség nélkül megteremtette.
Másfelől ott van az elhagyott férj, Torvald (Csankó Zoltán) története. Ha Torlvald egy érzelmi terrorista, egy zsarnok lenne, aki bezárta és megfojtotta a nőt, sokkal könnyebb lenne azonosulni Nóra döntéseivel és tetteivel. De Torvald nem egy zsarnok. Ő szerette Nórát, szerette a családot, semmi elítélhetőt és megvetendőt nem találtam benne. Persze, a tökéletestől nagyon messze van és vannak hibái, mint mindannyiunknak.
A nagy kérdés épp itt kerül képbe: meddig hajszoljuk a tökéletességet akár önmagunkkal, akár a társunkkal kapcsolatban? Miért válunk önzővé, önérvényesítővé, férfi és nő miért tekintik egymást lecserélhetőnek, helyettesíthetőnek? Miért alapítunk családot, ha aztán fellázadunk és elhagyjuk? Persze nyilván van létjogosultsága a kérdést más aspektusból is feltenni: azért, mert férjet / feleséget választunk és családot alapítunk, bezártuk-e magunkat? Lemondunk-e minden lehetőségről, karrierről, társakról, az életünkről?
Személyes véleményem persze van az ügyben: szerintem sosem volt még annyi magányos ember, vagy épp boldogtalan párkapcsolatban és házasságban élő ember, mint manapság. És ennek persze egyenes következménye a hűtlenség, a családok felbomlása, az álmok kergetése, a fiatalságunk újraélése. Nem véletlenül ismert a "kapuzárási pánik" jelensége. Aztán ha már kiéltük magunkat, meg jól kihasználtuk egymást, különböző megoldásokat választunk. Van, aki visszamegy a családjához, van, aki éli tovább a második fiatalkorát, van, aki a magányt választja.
A fő kérdés szerintem leginkább az: miért nem tudunk normálisan együtt létezni egy társas kapcsolatban? Miért nem tudjuk tolerálni egymás hibáit, hiányosságait? Miért kergetjük mindig csak a jobbat? És az a jobb valóban jobb? Miért nem tudunk gátat szabni az önzésünknek, egyéni vágyainknak? Miért veszett ki ebben a felgyorsult világban az elfogadás, egymás tisztelete? Miért vált természetessé, hogy magára hagyjuk a másikat a bajban? És aki ezt megteszi, vajon később visszakapja-e az élettől?
A bejegyzéseimben teret szoktam engedni egy-egy vadabb asszociációnak és áthallásnak, most sem lesz ez másképp. Ahogy kirajzolódott Nóra karaktere, eszembe jutott, hogy milyen jól kiegészíti egymást ez az előadás és az Átriumban látható Az őrült nők ketrece. Ott is van egy fiú, aki hazatér az apjához, bejelenti, hogy megnősül, és szüksége van a szüleire: anyára és apára. Igen ám, csak anya már rég lelépett, és nem is találkoztak soha. Ez az anya Sybill, aki a fia születése után lelépett, és új életet kezdett egy milliárdossal. A színpadon nem is jelenik meg. Bár sokáig ott a remény, hogy megismerjük őt a fiú esküvőjén, végül egy táviratban közli: közbejött valami, és nem tud részt venni. Nóra személyében ezt a Sybill-t láttam kinagyítva, az ő történetét megismerve.
Üde színfolt az előadásban Nóra lánya, Emmy (László Lili), aki bár hordozza Nóra természetét, nem igazán fogadja el a nő döntését. Ez óriási kettősség benne és biztosan nyomot hagy később az életében, társas kapcsolataiban. Nem mondhatjuk, hogy ideális mintát hoz otthonról... Megismerve egy ilyen nőt, érezhetjük, hogy úgymond "zűrös"...de vajon ő tehet erről?
És a szerethető karakter dadaként Anne Marie (Bodnár Erika), aki anyja helyett anyja volt Emmy-nek. Nórával kemény dialógusokat folytat. Kiderül, ő is lemondott a gyerekéről más gyerek nevelése miatt. Ő sem tökéletes karakter.
Általánosságban elmondható, hogy nagyon nehéz egyensúlyt találni az egyes szereplők erkölcsi normái között, általánosan érvényes okosságokat pedig nem lehet a helyzetre húzni. Mégis, hitem szerint léteznie kell egy elfogadható középútnak az egymás megfojtása, bezárása, és a teljes szabadosság között. Tudom, nagyon vékony a határmezsgye. De még ma is látunk példákat működő párkapcsolatokra és házasságokra, egymás tiszteletére és szeretetére. Szerintem a fő kérdés ebben a tekintetben egyedül az, hogy belerakjuk-e azt a melót a boldog életbe, amit szükségszerűen bele kell tenni? És mindenki beleteszi-e ezt a melót? Ha itt aránytalanság van, ideig-óráig elégséges lehet, hogy az egyik fél többet tesz bele...de itt már megdől a kínos egyensúly. Végső soron a társas létben nem marad más megoldás, mint kölcsönösen odafigyelni egymásra. Nem arra, hogy szerintem mi a jó a másiknak. Hanem arra, hogy valójában mi a jó a másiknak, nekem, és nekünk. Ha ez megvan, elkerülhető a kataklizma.
És két szubjektív tapasztalattal zárnám az írásomat, sajnos mindkettő kellemetlen, emberi sztori. Az előadás kezdése előtt elmentem mosdóba, és kifelé felkaptam a fejem arra, hogy női hangokat hallok a férfi mosdóban. Kilépve a helyiségből látványosan -megszólalás nélkül!- és kicsit értetlenkedve, mosolyogva felnézem az ajtóra, jelezve, hogy nem értem a jelenséget. Az ajtó előtt álló kétajtós szekrény úr a maga intelligenciájával ezt észlelve egyből rám förmedt: "Fiatalember, mi nem tetszik?" Erre válaszoltam, hogy ez egy férfi mosdó. És valami elképesztő agresszív és bunkó módon belekezdett egy monológba (Annyit értettem belőle, hogy "én engedtem meg nekik, hogy bemenjenek" - de ő is csak néző volt), de nem hallgattam tovább a fröcsögését, távoztam. Azért itt megjegyezném, hogy nem hallottam még olyat a színház-történetben, hogy az előadás kezdése nem várta volna meg a mosdónál sorban álló nézőket. A fenti sztori további pikantériája, hogy a női mosdónál sem állt sor akkor éppen.
A helyemet elfoglalva pedig azzal szembesültem, hogy ülnek a helyemen. Egy úr foglalta el a helyemet. Meg is kérdeztem tőle, hová szól a jegye. Ő -már kicsit dühösen- nyomatékosította, hogy oda, ahol ül. Megnéztem a jegyét, egy sorral előrébb szólt. Nem csináltam belőle ügyet, de elmondtam neki, hogy szerencsénk van, mert két jegyem van, és egyedül érkeztem, ezért most nincs gond. Erre ő nyegle "eleganciával" közölte, hogy ő már akkor sem állna már fel, ha csak 1 jegyem lenne, és én kénytelen leszek kibekkelni ezt a helyzetet...
Ebben a két sztoriban leginkább az a meglepő, hogy színház és kultúra iránt fogékony nézők körében megengedett ilyen viselkedés. Tapintani lehet a levegőben a gyűlöletet, a feszültséget, az egymás iránti érzéketlenséget, az önzést, a másik semmibe vételét. De végül örülök ezeknek az előzményeknek, mert rásegítettek arra, hogy még élesebben hassanak rám az előadásban látottak, és aládolgoztak a megértésnek.
Emberek. Van min elgondolkodnunk a társas kapcsolatainkban. Kezdhetnénk például az önvizsgálattal. Izgalmas lesz, ígérem.
Fotó: Belvárosi Színház
S.B. - theaterman
