Rég hatott rám így előadás. Amikor kijöttem a Centrálból, egy órán át semmit nem gondoltam a darabról. Ez azért lehetett, mert azt hiszem, a jelenből jöttem ki a jelenbe. Egy óra elteltével aztán beindultak a gondolatok. Főleg asszociációk, továbbgondolások, kérdések. Hajnali 1 óra körül, amikor már totális kavalkád gyűrűzött a fejemben, úgy döntöttem, nem írom meg azonnal az élményt, alszom rá egyet, és megtisztulva írok a darabról. Ritkán alkotok véleményt egy előadásról első megtekintés után, és most is hagynom kellett, hogy ülepedjen. Persze nem csak az előadáson gondolkodtam, hanem a lehetséges utóéletén is. A legvadabb gondolataimat majd a végén kifejtem :)

Nyomasztó. Ahogy a hétköznapok hangulata úgy általában. Félelmekkel, gátlásokkal, fel nem oldódó fájdalmakkal, beteljesületlen vágyakkal teli közeg. Elállatiasodó, önző, önimádó, osztályokra rétegződő társadalom, tele ösztön-lényekkel. Az egyéni, pláne "kisemberi" problémákkal mit sem törődő, részvétlen világ. Közösség? Együttérzés? Sehol. Nyoma sincs.

1929-et (?) írunk, egy gazdasági világválság kellős közepén. München, Oktoberfest. Egszisztenciát vesztett egykori "emberek" hajszolják a mulatságot, a végső menedéket, a nihilt. A felejtést, az alkoholizmust, az elállatiasodó ösztönlétet, egymás figyelmen kívül hagyását, részvétlenséget, szenvtelenséget. Az égben zeppelin, a földön pokol, de legalábbis purgatórium. Ha lehet itt megtisztulás egyáltalán. 

Ebben a közegben alkot egy párt Kasimir (Stohl András) és Karoline (Bata Éva). Aztán Kasimirt elbocsájtják sofőri állásából. Elkezdi vívni a maga poklát, hiszen elveszíti egzisztenciáját. Keresi párja megértő szeretetét, a lelki támaszt, a bizonyosságot. De hirtelen minden kapu becsukódik. Kedvese számára -alátámasztva mások véleményével- természetes, hogy ha a férfi elveszíti állását, a nő automatikusan kiszeret belőle.

Kezdetét veszi a kálvária. A klasszikus női-férfi harc. A se veled, se nélküled. Eleinte még szinte megmosolyogtató ez a párharc, hiszen azt hinnénk: ezek úgysem tudnak egymás nélkül élni. És talán happy and is lehet a vége, egymásra találnak ismét. Nos, a valóság nem ilyen egyszerű. 

Kasimir ott áll megfagyva, lesokkolva, a vásári forgatagban, eleinte intenzíven, majd egyre kevésbé követve kedvese kibontakozását: ahogy Karoline elmerül a féktelen és érzéketlen nyüzsgésben, kiszolgáltatva magát úgy a vén kéjenc hivatalnokoknak, mind a fagylaltozás során felfedezett fiatalúrnak, Schürzingernek (Varju Kálmán). A jelszó persze az, hogy mindig  csak felfelé kell törekedni. Persze nem saját teljesítménnyel, inkább a természetadta szépeséggel és némi női szeszéllyel. Valójában fogalma sincs, mit akar, nincs élet-koncepciója. Nem él, csak létezik, és kijátssza a gyönyörűségéből adódó kártyákat. Nem tudja megfogalmazni, mit szeretne. Nincs benne kitartás, sem ragaszkodás, őszinte odaadás más ember felé. Csak sodródik, erdőbe szalad, eltéved, és vélhetően hibáztatja is a sorsot azért, hogy ez történik vele. Csukott szemmel létező ösztönlény. Akire a gazdasági válságok, az egyenlőtlenségek, a feudális viszonyok korában -a kor természete miatt- szükség van. Szükség van rá azért, hogy legyen kit hitegetni és kihasználni. Aki, miután hitegették és kihasználták, értetlenkedik a saját sorsával kapcsolatban, mindig mást hibáztat, felelőst keres, de azt semmiképp nem önmagában találja meg. Mert aki szerette, az valahogy láthatatlan számára. Nem izgalmas. Nem érdekes. Uncsi. Lúzer. Sofőr.

Mindeközben Kasimir találkozik bűnöző barátjával, Szemes Franz-zal (Szabó Simon) és annak odaadó kedvesével, Ernával (Pálfi Kata). Franz és Erna kapcsolatából sugárzik a "boldogság": a börtönviselt férfi és az ellentmondás esetén ütlegeléssel szembesülő nő kettőse. Kasimir nehéz szívvel látja Erna kompromisszumait és szenvedéseit, Erna pedig mindvégig követi és csodálja Kasimir embernek maradását. Szépen lassan egymás mellé sodródnak. Pedig Erna múltja is terhelt, de nem csinál ebből titkot, tiszta lapokkal játszik.

Ahogy eljön az éj, Kasimir és Karoline élete párhuzamosan zajlik, egyre kevesebb köztük a kommunikáció, bár vissza-visszatérnek egymáshoz, ám csökkenő intenzitással. Van, hogy már nem is egymásra figyelnek, hanem harmadik fél hívja fel a figyelmüket a másik jelenlétére. És a figyelem egyre lankad.

Kasimir a súlyos terhekkel a lelkében lassan elgyászolja Karoline hiányát, Karoline meg csak él bele a lerészegedő világba, az apja korú hivatalnokok ígérgetéseibe és nagyzolásaiba, a sportkocsik nyújtotta illúzió mámorába, pedig számára is nyilvánvaló, mire is hajtanak ezek a vén kecskék. De ezt is bevállalja, ennyire lealjasodik, eldobja minden női méltóságát, hiszen a pénz, a csillogás és a vagyon egy sofőr után mindent megér - akkori hite szerint. Aztán az egyik öreg hivatalnoknak végül az életét is megmenti és kórházba viszi, ám az semmi hálát nem tanúsít cserébe. Karoline-nak itt kezd összeállni a kép. Hogy ő egy tárgy, egy használati cikk, hogy a zeppelin őt sosem fogja az égbe repíteni az urakkal. És esélye sincs felkapaszkodni a tiszteletreméltó uraságok világába. Pedig valójában ez csak két vén kéjenc, akik bármit megtehetnek.Talán abból a fajtából valók, akik "igazi kretén baromállatnak, szerencsétlen, nyomorult, ócska kis prolinak" tekintik őt. Persze nem lehet több 18 évesnél... Bizony, 1929-ben (!) ezek érvek voltak...

Számomra emberileg Kasimir a legtisztább jellem az előadásban. A történtek súlya alatt lefagyott ugyan, de tényleg szerette Karoline-t. Többszörös gyászmunkában van, mégis maradt a szétzúzott szívének egy épen maradt része, ami Erna felé indította. Erna pedig nem akaszkodott rá Kasimir-re. Az együtt töltött idejük és megismerkedésük végül egymás felé sodorta őket.

Karoline ezzel szemben visszatér az előadás végén aljasul lerészegedve Kasimir-hez, aki már Erna kezét fogja. Már mindenki kedvére kiverekedte magát jó véresre a forgatagban: a látszatélet lufijának kipukkadása után pontosan, racionálisan számba veszi, és tisztában van vele, Kasimir mit érzett iránta. Pontosan tudja, min ment keresztül a férfi. És még ekkor is manipulálni próbálja. Szerintem teljesen más ügy az, ha valaki tényleg megtévelyedik, vagy megrészegül egy mámorban, és nem érzékeli a tettei következményeit. És más ügy az, ha egyébként pontosan tisztában van a másik ember szerelmével, érzéseivel, és így hagyja cserben. Karoline-t ezért nem tudom felmenteni.

Ráadásul számomra Karoline folyamatos kísértője, Schürzinger valamiért végig ellenszenves figura. Tipikusan olyan, akire azt mondják, a szeme sem áll jól. Nyomul, mint az állat, de közben végig azt játssza, hogy kimért. Mint egy pók, aki hálót sző. És bennem ezt csak erősítette az előadás végén szájába adott mantra: "Mindig jobb lesz. Egyre jobb lesz". Ezzel pont azt mondja ki, hogy ő is csak kihasználni, használni akarja a nőt, mantrázik, mert a nő majd előbb-utóbb megszokja, betörik. Ez a dolgok rendje 1929-ben (?) Kirázott a hideg a jelenlététől. Mint valami eszelős, Mephisto-i figura. Csábító, aki mindig akkor van ott, amikor a nő gyenge. És ezt ki is használja a lappangó, rókalelkű figura.

Kasimir és Erna kapcsolatában viszont látom a perspektívát. Erna pontosan tudta, min megy keresztül Kasimir, ennek ellenére, vagy épp emiatt vette a fáradtságot, hogy megismerje őt, hagyta lélegezni, hagyta a gyászmunkát folyni a maga medrében. Jól tudta azt, hogy nem a főnyereményt fogta ki, mégis karon fogta őt. Érdek nélkül. A maga romlottságával és mocskával, amiből szintén nem csinált titkot. Ők felnőttek módjára,  bár tisztában voltak egymás piszkosságaival, és ugyan nem látványosan, de felvállalták egymást. Nem tökéletesek. De a tökéletlenségeik mégis passzolnak.

Mindeközben egy vurstlit látunk, üdítő, mosolyra fakasztó betétek színesítik a történéseket, az Oktoberfest életképei megelevenednek, a mai magyar valóságban mindenki számára ismerősek a jellegzetes karakterek Rauch (Papp János) és Speer (Cserna Antal). Bár számomra ők a megtestesült ambivalencia: a mindent elérő, bármely nőt pénzért megszerző vén hivatalnokok, akik Karoline-t nézve, nyálukat csorgatva mégis csak saját letűnt fiatalságuk kancáit sírják vissza. Nem mellesleg valójában ártalmatlanok a fiatal nőre nézve, szándékuk mégis gátlástalan.

És a korabeli fesztivál hangulatát folyamatosan biztosító Énekesről (Borbás Gabi) se feledkezzünk meg, aki keretbe foglalva, némi mai áthallással eleveníti meg az akkori (?) kor hangulatát. 

A Kasimir és Karoline számomra megélt élményt is jelent. A saját sztorim -ha lehet ilyet mondani- annyival brutálisabb Ödön von Horváth történeténél, hogy az én életemre néhány éve nem egy gazdasági világválság, nem egy külső hatás tört rá, hanem maga Karoline. Miatta bocsájtottak el anno. Ez is példa rá, hogy a való élet néha kegyetlenebb lehet a drámánál. És az én történetemben Karoline még éli világát, de mélyen hiszem, hogy valami erő, nevezzük azt sorsnak, vagy Istennek, nem hagy számlát kiegyenlítetlenül.

Nagyon tetszik, hogy Alföldi Róbert az emberi viszonyokat vizsgálja. Most nem hangoskodni akar, bár bőven lenne miért. Mégis, gondolkodóbb, látszólag csendesebb, ezzel együtt szívbe markolóbb mostanság, amiket csinál. Szerintem pontosan tudja, mikor kell hangosnak lenni, és mikor elcsendesülni, és úgy ébreszteni gondolatokat, hogy aztán ne tudj elaludni. Kíváncsian várom A gondnok rendezését a Radnótiban.

Engedjétek meg végül, hogy kifejtsek két kitekintést, melyek elszabadultak bennem az előadás láttán, visszautalva a bevezetőmre:

1) Vajon előfordulhat-e, hogy Karoline élete a következő évek során olyan fordulatot vesz, hogy a Chicago c. előadás Roxie Hart-jaként tér vissza? Vajon sikerül-e mindenféle mézes mázzal visszaédesgetnie magához Kasimir-t, hogy az végül Amos Hart-ként, sokadik kiábrándulásában véget vessen az életének?

2) Belegondoltam, mi történhet Kasimir-rel és Karoline-nel azok után, hogy az előadásnak vége. Mondjuk 5 év múlva. Bennem előbújt egy régi, de annál markánsabb kép. Láttam Kasimir-t még mindig hős szerelmesként, és láttam Karoline-t a Nemzeti Színházban játszott, szintén Alföldi Róbert rendezte János vitéz Iluskájaként a 3. felvonásban, a Nyugati pályaudvar aluljárójában. Persze lehet, hogy rosszul látom :)

És igaza van a rendezőnek: néha tényleg egy hajszálon csúsznak el az egyébként összetartozó életek egymás mellett.

Vajon miért nem kapaszkodunk legalább ebbe a hajszálba?  

 Fotó: Centrál Színház

S.B. - theaterman