Nekem még nem volt szerencsém megcsodálni a gyönyörű Párizst. De rajta van a bakancslistámon. Ez, a történelmileg kevésbé ismert történet, bármilyen megdöbbentő is, azt meséli el, hogyan lehetséges, hogy megnézhessem egyszer Párizst, ha szeretném. Egy találkozáson múlt, hogy Párizs 1944. augusztus 25-én nem vált a földdel egyenlővé. Egy ember döntésén, és egy másik ember érvein állt, vagy bukott a város, és benne anno 2 millió ember élete.

És Párizs áll. A háborúban vesztésre álló Németországot vezető Choltitz tábornok (Sztarenki Pál) a város aláaknázására és teljes elpusztítására készül. Már csak kétezer katonája maradt, az utánpótlás elakadt. Németországot meg kell védenie, az ellenséget feltartóztatni, és ennek egy ilyen vesztes helyzetben nincs más útja, mint Párizs elpusztítása. Choltitz nem tud aludni. Egybefolynak nappalai az éjszakákkal. Egészsége megromlott, tömi magába a gyógyszert, egyre csúnyábban köhög. Családja van. De parancsa is. Katona, tehát a parancs mindent felülír.

A végzetes nap előtti éjszakán egy rejtélyes látogatója érkezik: Raoul Nordling (Alföldi Róbert) svéd diplomata. Akinek egyetlen célja lebeszélni a tábornokot kegyetlen tervének végrehajtásáról. Lebilincselő, felhevült, értelemmel és érzelmekkel hevített, feszült, életről-halálról szóló parázs vita veszi kezdetét, aminek nem kisebb a tétje, mint egy kegyetlen tömegmészárlás megakadályozása. Amikor ekkora a tét, a vitában kérlelhetetlenül váltják egymást az észérvek és az érzelmi érvek. Nordling minden lehetséges eszközt bevet, hogy elérje célját.

De vajon lehetséges-e, és ha igen, miként közös nevezőt találnia egy parancsot végrehajtó katonának, és egy humanitást képviselő diplomatának?

Szép lassan kirajzolódik előttünk, hogy a tábornok nem csak a parancs, hanem a kényszer terhe alatt is cselekszik. Hogy tervét már nem csak a parancs kiadója iránti lojalitás táplálja. Hogy ő az utolsó ember, aki még érez és gondolkodik. És Nordling éppen ezért őt keresi fel. Tisztában van azzal, hogy Choltitz nem vakhitű náci, hogy bár kemény és következetes katona, de a kérdéseket ő is felteszi, a kegyetlenkedésekkel nem tud azonosulni, a lelke és a benne élő erkölcsi parancs akadályozza, hogy megtegye, amire készül. De ha parancsát megtagadja, a családját végzik ki egy rá szabott törvény rendelkezése értelmében.

A kegyetlen vitában elszabadulnak az érzelmek és indulatok. Choltitz-ot szinte felőrli, hogy nem tud jól dönteni. Ha végrehajtja a parancsot, Párizst felrobbantják, és milliók halála szárad a lelkén. Ha Párizst megkíméli, az ő- és katonái családját kíméletlenül kivégezteti Hitler.

Te hogy döntenél? A tábornok a diplomatának is neki szegezi a kérdést: A helyemben Te hogy döntenél? Nordlingnak első alkalommal szerencséje van, mert a megcsörrenő telefon megmenti a válaszadás terhétől. A tábornok azonban nem nyugszik, ismét neki szegezi a kérdést: Te hogy döntenél?

Gondoljunk bele. Az élet folyamatos döntések sorozata. Mi nem életről és halálról döntünk nap mint nap, mégis, néha még a csekély dolgokban is milyen nehezen, milyen hosszú idő után, mennyi idő alatt mennyi szempontot végiggondolva és mérlegelve döntünk? Choltitz tábornoknak mindössze néhány órája volt arra, hogy döntsön, majd a diplomatával folytatott találkozása eredményeképpen a döntést felülvizsgálja, és esetlegesen módosítsa. Ezt  a két tűz között őrlődést Nordling is érzékelte. De vajon tud-e bármiféle megoldást javasolni Choltitz-nak, tud-e bármilyen rejtett, titkos utat a családja megmentésére?

Alföldi Róbert és Sztarenki Pál kettőse lebilincselő, feszes kamara-előadást hozott a Rózsavölgyi Szalon színpadára. Ők a két főszereplő, bár az előadást remekül kiegészítik a fiatal, szinte gyerek-katonák Helmut Mayer (Varga Ádám); Werner Ebernach (Sütő András); Hans Brensdorf (Bárdi Gergő), akik szeméből kiolvasható az egész háború értelmetlensége, a fiatal halál érthetetlensége. Persze köztük is van, aki a végsőkig ragaszkodik parancsnokához annak hitelessége miatt. Az életét adná Choltitz-ért, apafiguraként tekint rá, ami érthető, hiszen a tábornok végig konzekvensen képviselte elveit, hiteles maradt egy embertelen világban. Más katona ugyanakkor elvégezte a neki szánt feladatot, és menekülne. Neki sem az "ügy", sem a tábornok nem ért annyit, hogy az életét adja érte. Első nézésre az ember elítéli ezt a viselkedést, de ha belegondolunk, hogy fiatalon, tele tervekkel vállalnánk-e a halált pusztán lojalitásból, vagy megpróbálnánk életben maradni, nem olyan egyértelmű a döntés. Te hogy döntenél?

Ebben a korban az életben maradás volt a tét. És voltak hősök, és voltak életben maradók. És voltak hősi halottak, és voltak szerencsével életben maradtak. A háború természete miatt azt hiszem, egyik csoport sem ítélhető el. Kinek van joga azt mondani: meg kellett volna halnod? Te hogy döntenél?

Szívből remélem, hogy nem fordul elő többé az emberiség történetében, vagy az egyes emberek életében olyan, hogy ekkora döntéseket kelljen meghozni. Most is forr a világ, de nem lehet újra háború. Az emberhalál nem lehet megoldás semmire. Semmilyen indok nem lehet legitim emberek, népek, népcsoportok kiirtására, városok elpusztítására. És meggyőződésem, ha nem lennének a világban olyan emberek, mint Nordling és Choltitz, akkor már nem lenne élet ezen a földön. 

Ha első lépésként a saját lelkünket felülvizsgáljuk, feltérképezzük a bennünk élő gyűlöletet és ellenségeskedést, majd bölcs belátással kezeljük ezt, elkerülhető a tragédia. A háború ugyanis nem a fejünk felett zajlik. Háború azért van, mert hiányzik az önvizsgálat. Az önvizsgálathoz pedig nem kell sem politikusnak, sem fegyvergyárosnak lenni. Vizsgálódjunk magunkban, egyenként. Aztán vizsgáljuk meg egymást is. Ahogy Choltitz és Nordling is önvizsgálatot tartott, majd egymást is vizsgálták. Megbeszélték az ellentéteiket. Nem a zsigeri gyűlöletet és egymás elpusztítását tűzték a zászlajukra. Meghallgatták egymást. 

Alföldi egy vakmerő és pimasz Nordling-ot hoz az előadásban: megengedi magának azt a luxust, hogy ironizál és időnként cinikus hangot üt meg. Még azután is, hogy Choltitz tarkón akarta lőni. De Nordling ezt is tudta higgadt érvekkel kezelni. Nem tudom, a való életben létezik-e ilyen hidegvérű nyugalom és vakmerőség, de a színpadon elképesztően jól hat.

Ahogy Choltitz vívódása is Sztarenki Pál révén: egy kezdetben látszólag egyértelmű helyzetnek kibontakoznak a részletei: úgy történelmi, mind emberi és erkölcsi oldalon. Elképesztő önismeret és emberi tartás kellett ahhoz, hogy felülvizsgálja az általa pár órája még egyértelműnek tűnő helyzetet. Közhely ugyan, de önmagunk legyőzése tényleg a legnagyobb megtisztulás! És néha ezzel milliók életét mentjük meg (!)

Az előadás kapcsán két párhuzam villant fel bennem. Az egyik Az utolsó óra, ami hasonló felépítésű kamaradarab: Lewis professzor és Freud vitája arról, van-e Isten. A másik A tizenkét dühös ember. A közös, hogy ott is egy embernek merült fel kétsége. A különbség, hogy ott az 1 embernek 11 másikat kellett meggyőznie, itt viszont egy ember áll egy emberrel szemben. Igaz, a Diplomáciában nem egy ember élete a tét, hanem 2 millióé. 

A viszonylag kevés szereplővel operáló, kamara-jellegű előadások szerintem egyfelől jutalom-játékot jelentenek a színészeknek, másrészt elképesztő kihívást is, hiszen nagyon jelentős mennyiségű szöveget kell fejben tartaniuk ilyenkor. És az ilyen estéken élhetik igazán ki magukat, ez sugárzik is a színpadról. Igazán örömteli és megtisztelő, hogy láthatunk ilyen előadásokat, szívből gratulálok az alkotóknak. És szívből hála a Rózsavölgyi Szalonnak, hogy őrzik a kultúrát, és ilyen színvonalú estéket biztosítanak.

A konklúzió képletesen egyszerűen leírható, emberileg a mai önző világban annál nehezebben megvalósítható:

Tézis + Antitézis = Szintézis

 Fotó: Rózsavölgyi Szalon

 S.B. - theaterman

Egy bankigazgató élete nem könnyű. Mindig résen lenni, mindig több lépéssel előre gondolkodni. Gyors megoldásokat találni, a válsághelyzeteket prompt kezelni, kiváló személyzetet fenntartani, és a gépezetet folyamatosan olajozni. Tendenciák, változások, számok, pénz, pénz, pénz.

Egy ilyen bankpalota élén áll főhősünk, Norrison bankigazgató (Alföldi Róbert). Bár mindennapjait főként hű fegyverhordozójával, Graef titkárral (Lugosi György) folytatott párbeszédekből ismerjük meg, most egy egészen új kihívással kell szembenéznie. Neki, a top menedzsernek, méghozzá jelentős időnyomás terhe alatt. Norrison épp a pihenésére készülődik felségével, az erkölcsi fárosszal. Próbálja kikapcsolni az agyát. A folyton pörgő fogaskereket. Bár fizikai fájdalmat okoz neki, ha nem intézkedhet, ha el kell engednie a telefonját. Nem tud pihenni, nem tud kikapcsolni. Képtelen rá. Büntetésként éli meg.

Ám napjait nem csak a munka bonyolítja: épp vendégségben van nála egy amerikai milliárdos lánya, Lydia (Lénárdt Laura), akinek apja potenciális szakmai partner is egyben, friss tőke bevonásának lehetőségével a levegőben, mely nélkül Norrison borúsan látja a jövőt. Lydia rendesen bedobja a homokszemet a gépezetbe. Hiába Norrison mindenre kiterjedő, pásztázó figyelme, a feladatok célirányos kiadása és a végrehajtás folyamatos kontrollja, ez a lány rendesen kifogott rajta. Fiatal, vonzó nő, és időtöltései során bizonyos értelemben kikerült Norrison látóköréből. Meg is lett az eredménye. Pihenésre indulása előtt hősünknek szembesülnie kell a tényekkel: Lydia szerelmes lett. És már 4 hónapja férjhez is ment. És 12 hete anyának érzi magát. És nem egy milliárdos csemetéjét hordja a szíve alatt. És ennek egy részét már a szülőkkel is megosztotta, akik úton vannak hozzá, egy óra múlva érkeznek Norrison-hoz.

Innentől valós időben 60 perc áll rendelkezésre, hogy Norrison megoldást találjon. A 60 perc valóságos real-time az előadásban: ténylegesen 60 perc telik el a bonyodalom kipattanása, és a megoldás kivitelezése között. Mit is kell megoldani? Riasztani a teljes személyzetet, megismerni a szerencsés férfit, Fusz Antalt (Szatory Dávid), és teljesen átalakítani, "megcsinálni", Lydiához méltó partivá tenni őt. Ahogy a bűvészek teszik. Nehezítő körülmény, hogy Antal, a meggyőződéses munkásosztály képviselője nem igazán együttműködő az általa gyűlölt és egész életében üldözött kapitalizmus fellegvárának urával. A folyamatos cselekvés mellett Norrisonnak újra és újra meg kell küzdenie Fusz tiltakozásával, az állandó szájkarate pedig értékes időt vesz el az egyébként is szűkös egy órából. Sejthető, hogy nagyon feszes, lebilincselő az előadás, a néző izgalommal várja, sikerül-e a vállalkozás, mi fog kisülni ebből. 

Az iszonyatosan nagy mennyiségű, ráadásul végig feszes tempóban elmondott szöveg és folyamatos feszültség ellenére igazi vérbő vígjátékot látunk a színpadon, az előadás kimaxolja a helyzetkomikumot. Znamenák István rendező kiválóan ismeri az emberi játszmákat, a végletes karakterek ütköztetésének összes poénját és abszurditását kibontja, kiváló színészekre szabva a karaktereket. És ebben a szűk időben arra is van alkalma, hogy egy kicsit kibontsa Norrison emberi oldalát is. Mert bár nehezen hihető, de van neki.  Sokáig azt látjuk, hogy érzelemmentes, csak a tényekkel foglalkozó, pihenésre képtelen, már-már szociopatának látszó menedzser, egy ponton mégis törékennyé válik. Egy nő miatt. Egy szerető miatt. Bár csak pillanatokra, de képes elérzékenyülni. Képes szeretni, hiányolni, össze tud törni a szíve. És a munkába menekül. Ez valóban működő dinamika: az ember, ha a magánélete összeomlik, gyakran a munkába menekül. És hát Felixnek (Debreczeny Csaba) köszönhetően Norrison szembesül vele, hogy imádott Begóniája már nem csak az övé...inkluzíve. Szóval marad a meló, amiből most van is épp elég :)

Alföldit ebben a szerepben kicsit a My fair Lady Higgins professzor alakításhoz tudom hasonlítani: ott is kérlelhetetlen, munkamániás hajcsárt játszik, egy látszólag kőszívű, kiállhatatlan és undok alakot, bár a két sztorinak más köze nincs egymáshoz :) Jól áll neki ez a karakter. Kicsit magának való, öntörvényű, de ezzel együtt megkérdőjelezhetetlenül hiteles és pont ezért tisztelendő, és megkockáztatom, szerethető. Szerintem Norrison is szeret, csak hát a maga módján. Akárhogy is, olajozza a személyzetét, akik követik őt és hisznek benne. Mindenki a rendelkezésére áll, és ő sem fösvény velük. A szigorú bankigazgató hiteles tud maradni, ezért a néző is vele tud érezni, noha erkölcsileg nyilván megkérdőjelezhető, ahogyan eljár. Ezért van ott, ahol van. Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon anno a Nemzetit hasonló elvek mentén vezethette-e? Az is egy csodálatos és sikeres 5 éves időszak volt, és ő maga nyilatkozta nem egyszer, hogy a munkában nagyon kemény szokott lenni. A manapság egyre jobban teret hódító "Hogyan csinálj nagy karriert" kezdeményezések helyében Norrisont elsők között hívnám meg egy motivációs, coaching előadásra :) Vitathatatlan, hogy mindig megtalálja a megoldást, minden vállalkozását sikerre viszi. Legbelül ő maga is tudja, hogy amit tesz, morálisan nem mindig helyes. Tudja, hogy az egész csodagépezet akkor volt a legszebb, amikor még csak a fejében létezett. Tudja, hogy amit mi az egész emberiségnek nevezünk, nos, az szégyellje magát.  

Az előadás fő sodrát Norrison, Lydia és Antal színpadi jelenléte adja. Amit csodásan egészítenek ki az epizódszereplések, melyek során 1-1 színész több szerepben is feltűnik - ami meglehetősen emberpróbáló feladat. Ilyen Kunó kisasszony (Parti Nóra), a főnök titkárnője, aki készségesen számolja vissza 10 percenként a hátralévő időt, a maga csodálatosan erotikus kisugárzásával. Aztán az asszisztensek, Posner kisasszony (Sipos Viktória), Brasch kisasszony (Hajdú Csilla) és Petrovics kisasszony (Horváth Emmi), akik szintén szemrevalók, dolgosak, és persze Krisztián (Barna Zsombor / Nyulassy Attila) vonatkozásában némi szerelmi bonyodalom részesei is, amit persze Norrison mint jó menedzser, visszaterel a maga medrébe. Ebben a vonatkozásban nekem kifejezetten szimpatikus Norrison döntése: lefejezte a csábítást. Menjen vissza mindenki szépen a maga párjához. Ő Begónia miatt pontosan tudja, milyen megcsalva lenni, nem engedi, hogy a beosztottjai ugyanezt a hibát elkövessék.  Azért meg nem fogom védeni. Értem, hogy fáj Begónia, de ne feledjük, hogy Norrison épp a feleségével indulna pihenni...  És persze kihagyhatatlan megemlíteni az igazán előkelő nevű Gróf Dubois-Schottenburg-ot, akit Mihályfi Balázs parádés alakításban láthatunk a színpadon. Mihályfi az Átriumos előadásokban mindig erős karaktereket hoz. Kisebb és nagyobb szerepekben is látható, de mindegyikben nyomot hagy a nézőkben. Parádés, hogy minden szerepéből úgy hozza ki a maximumot, hogy emlékezetes marad. 

Több szerepben feltűnik örök kedvencem, Némedi Árpád (Dr. Pinsky / Dr. Wolff), valamint Janicsek Péter (Osso / Dr. Faber), és Fehér Balázs Benő / Kovács Máté (Ciring / Colleon), izgalmas karakterek egész tárházát felsorakoztatva és kiszínezve, emlékezetessé téve a komédiát. A rendelkezésre állók általános közös vonása a korrupció, a pénzért vállalt lojalitás. A megfelelő összegért megfelelő diagnózist felállító orvos, a pénzért Fusznak új nevet kölcsönző fizetett "apa", a szerződéseket pénzért megrendelt tartalommal készítő ügyvéd, a minden simlihez hozzájáruló tanács, stb...valahonnan azért ismerős működés ma Magyarországon, nem?! ..........

Mivel vígjátékot látunk, általános konzekvenciákat levonni nehéz, hiszen az előadás alapvetően szórakoztat. Azzal, hogy folyamatosan felismerjük benne a mindennapjainkban is jelen lévő játszmákat, karaktereket. Hogy vajon boldogabb-e a gazdag, mint a szegény? Vajon tényleg pénzben és hatalomban mérhető egy ember élete? Pénzért mindent lehet? Vajon mennyire elfogadható az erkölcsileg kérdőjeles cselekvéssorhoz szolgalelkűen asszisztáló, megfelelő ellentételezésért lojális személyzet léte? És vajon mennyire változtatja meg a szegény embert a hirtelen ölébe hulló pénz, csillogás, lehetőségek, hatalom és úri lét? Számomra ez a kérdés nyitva maradt. Sokat játszom gondolatban azzal, vajon hogy alakul Fusz sorsa és Lydiával való kapcsolata évek múltán? Lydia részéről könnyebb választ adni, hiszen már az előadás végén kacérkodik Norrison-nal, sejtetve, hogy újdonsült boldogsága tiszavirág életűnek mutatkozik...de ezt már nem dolga bemutatni a darabnak.

Mindezzel együtt egy igazán tartalmas kikapcsolódást ígérő estében lesz része mindazoknak, akik ellátogatnak erre az előadásra az Átriumba. Amíg lehet.

S.B. - theaterman

Fotó: Puska Judit

Rég hatott rám így előadás. Amikor kijöttem a Centrálból, egy órán át semmit nem gondoltam a darabról. Ez azért lehetett, mert azt hiszem, a jelenből jöttem ki a jelenbe. Egy óra elteltével aztán beindultak a gondolatok. Főleg asszociációk, továbbgondolások, kérdések. Hajnali 1 óra körül, amikor már totális kavalkád gyűrűzött a fejemben, úgy döntöttem, nem írom meg azonnal az élményt, alszom rá egyet, és megtisztulva írok a darabról. Ritkán alkotok véleményt egy előadásról első megtekintés után, és most is hagynom kellett, hogy ülepedjen. Persze nem csak az előadáson gondolkodtam, hanem a lehetséges utóéletén is. A legvadabb gondolataimat majd a végén kifejtem :)

Nyomasztó. Ahogy a hétköznapok hangulata úgy általában. Félelmekkel, gátlásokkal, fel nem oldódó fájdalmakkal, beteljesületlen vágyakkal teli közeg. Elállatiasodó, önző, önimádó, osztályokra rétegződő társadalom, tele ösztön-lényekkel. Az egyéni, pláne "kisemberi" problémákkal mit sem törődő, részvétlen világ. Közösség? Együttérzés? Sehol. Nyoma sincs.

1929-et (?) írunk, egy gazdasági világválság kellős közepén. München, Oktoberfest. Egszisztenciát vesztett egykori "emberek" hajszolják a mulatságot, a végső menedéket, a nihilt. A felejtést, az alkoholizmust, az elállatiasodó ösztönlétet, egymás figyelmen kívül hagyását, részvétlenséget, szenvtelenséget. Az égben zeppelin, a földön pokol, de legalábbis purgatórium. Ha lehet itt megtisztulás egyáltalán. 

Ebben a közegben alkot egy párt Kasimir (Stohl András) és Karoline (Bata Éva). Aztán Kasimirt elbocsájtják sofőri állásából. Elkezdi vívni a maga poklát, hiszen elveszíti egzisztenciáját. Keresi párja megértő szeretetét, a lelki támaszt, a bizonyosságot. De hirtelen minden kapu becsukódik. Kedvese számára -alátámasztva mások véleményével- természetes, hogy ha a férfi elveszíti állását, a nő automatikusan kiszeret belőle.

Kezdetét veszi a kálvária. A klasszikus női-férfi harc. A se veled, se nélküled. Eleinte még szinte megmosolyogtató ez a párharc, hiszen azt hinnénk: ezek úgysem tudnak egymás nélkül élni. És talán happy and is lehet a vége, egymásra találnak ismét. Nos, a valóság nem ilyen egyszerű. 

Kasimir ott áll megfagyva, lesokkolva, a vásári forgatagban, eleinte intenzíven, majd egyre kevésbé követve kedvese kibontakozását: ahogy Karoline elmerül a féktelen és érzéketlen nyüzsgésben, kiszolgáltatva magát úgy a vén kéjenc hivatalnokoknak, mind a fagylaltozás során felfedezett fiatalúrnak, Schürzingernek (Varju Kálmán). A jelszó persze az, hogy mindig  csak felfelé kell törekedni. Persze nem saját teljesítménnyel, inkább a természetadta szépeséggel és némi női szeszéllyel. Valójában fogalma sincs, mit akar, nincs élet-koncepciója. Nem él, csak létezik, és kijátssza a gyönyörűségéből adódó kártyákat. Nem tudja megfogalmazni, mit szeretne. Nincs benne kitartás, sem ragaszkodás, őszinte odaadás más ember felé. Csak sodródik, erdőbe szalad, eltéved, és vélhetően hibáztatja is a sorsot azért, hogy ez történik vele. Csukott szemmel létező ösztönlény. Akire a gazdasági válságok, az egyenlőtlenségek, a feudális viszonyok korában -a kor természete miatt- szükség van. Szükség van rá azért, hogy legyen kit hitegetni és kihasználni. Aki, miután hitegették és kihasználták, értetlenkedik a saját sorsával kapcsolatban, mindig mást hibáztat, felelőst keres, de azt semmiképp nem önmagában találja meg. Mert aki szerette, az valahogy láthatatlan számára. Nem izgalmas. Nem érdekes. Uncsi. Lúzer. Sofőr.

Mindeközben Kasimir találkozik bűnöző barátjával, Szemes Franz-zal (Szabó Simon) és annak odaadó kedvesével, Ernával (Pálfi Kata). Franz és Erna kapcsolatából sugárzik a "boldogság": a börtönviselt férfi és az ellentmondás esetén ütlegeléssel szembesülő nő kettőse. Kasimir nehéz szívvel látja Erna kompromisszumait és szenvedéseit, Erna pedig mindvégig követi és csodálja Kasimir embernek maradását. Szépen lassan egymás mellé sodródnak. Pedig Erna múltja is terhelt, de nem csinál ebből titkot, tiszta lapokkal játszik.

Ahogy eljön az éj, Kasimir és Karoline élete párhuzamosan zajlik, egyre kevesebb köztük a kommunikáció, bár vissza-visszatérnek egymáshoz, ám csökkenő intenzitással. Van, hogy már nem is egymásra figyelnek, hanem harmadik fél hívja fel a figyelmüket a másik jelenlétére. És a figyelem egyre lankad.

Kasimir a súlyos terhekkel a lelkében lassan elgyászolja Karoline hiányát, Karoline meg csak él bele a lerészegedő világba, az apja korú hivatalnokok ígérgetéseibe és nagyzolásaiba, a sportkocsik nyújtotta illúzió mámorába, pedig számára is nyilvánvaló, mire is hajtanak ezek a vén kecskék. De ezt is bevállalja, ennyire lealjasodik, eldobja minden női méltóságát, hiszen a pénz, a csillogás és a vagyon egy sofőr után mindent megér - akkori hite szerint. Aztán az egyik öreg hivatalnoknak végül az életét is megmenti és kórházba viszi, ám az semmi hálát nem tanúsít cserébe. Karoline-nak itt kezd összeállni a kép. Hogy ő egy tárgy, egy használati cikk, hogy a zeppelin őt sosem fogja az égbe repíteni az urakkal. És esélye sincs felkapaszkodni a tiszteletreméltó uraságok világába. Pedig valójában ez csak két vén kéjenc, akik bármit megtehetnek.Talán abból a fajtából valók, akik "igazi kretén baromállatnak, szerencsétlen, nyomorult, ócska kis prolinak" tekintik őt. Persze nem lehet több 18 évesnél... Bizony, 1929-ben (!) ezek érvek voltak...

Számomra emberileg Kasimir a legtisztább jellem az előadásban. A történtek súlya alatt lefagyott ugyan, de tényleg szerette Karoline-t. Többszörös gyászmunkában van, mégis maradt a szétzúzott szívének egy épen maradt része, ami Erna felé indította. Erna pedig nem akaszkodott rá Kasimir-re. Az együtt töltött idejük és megismerkedésük végül egymás felé sodorta őket.

Karoline ezzel szemben visszatér az előadás végén aljasul lerészegedve Kasimir-hez, aki már Erna kezét fogja. Már mindenki kedvére kiverekedte magát jó véresre a forgatagban: a látszatélet lufijának kipukkadása után pontosan, racionálisan számba veszi, és tisztában van vele, Kasimir mit érzett iránta. Pontosan tudja, min ment keresztül a férfi. És még ekkor is manipulálni próbálja. Szerintem teljesen más ügy az, ha valaki tényleg megtévelyedik, vagy megrészegül egy mámorban, és nem érzékeli a tettei következményeit. És más ügy az, ha egyébként pontosan tisztában van a másik ember szerelmével, érzéseivel, és így hagyja cserben. Karoline-t ezért nem tudom felmenteni.

Ráadásul számomra Karoline folyamatos kísértője, Schürzinger valamiért végig ellenszenves figura. Tipikusan olyan, akire azt mondják, a szeme sem áll jól. Nyomul, mint az állat, de közben végig azt játssza, hogy kimért. Mint egy pók, aki hálót sző. És bennem ezt csak erősítette az előadás végén szájába adott mantra: "Mindig jobb lesz. Egyre jobb lesz". Ezzel pont azt mondja ki, hogy ő is csak kihasználni, használni akarja a nőt, mantrázik, mert a nő majd előbb-utóbb megszokja, betörik. Ez a dolgok rendje 1929-ben (?) Kirázott a hideg a jelenlététől. Mint valami eszelős, Mephisto-i figura. Csábító, aki mindig akkor van ott, amikor a nő gyenge. És ezt ki is használja a lappangó, rókalelkű figura.

Kasimir és Erna kapcsolatában viszont látom a perspektívát. Erna pontosan tudta, min megy keresztül Kasimir, ennek ellenére, vagy épp emiatt vette a fáradtságot, hogy megismerje őt, hagyta lélegezni, hagyta a gyászmunkát folyni a maga medrében. Jól tudta azt, hogy nem a főnyereményt fogta ki, mégis karon fogta őt. Érdek nélkül. A maga romlottságával és mocskával, amiből szintén nem csinált titkot. Ők felnőttek módjára,  bár tisztában voltak egymás piszkosságaival, és ugyan nem látványosan, de felvállalták egymást. Nem tökéletesek. De a tökéletlenségeik mégis passzolnak.

Mindeközben egy vurstlit látunk, üdítő, mosolyra fakasztó betétek színesítik a történéseket, az Oktoberfest életképei megelevenednek, a mai magyar valóságban mindenki számára ismerősek a jellegzetes karakterek Rauch (Papp János) és Speer (Cserna Antal). Bár számomra ők a megtestesült ambivalencia: a mindent elérő, bármely nőt pénzért megszerző vén hivatalnokok, akik Karoline-t nézve, nyálukat csorgatva mégis csak saját letűnt fiatalságuk kancáit sírják vissza. Nem mellesleg valójában ártalmatlanok a fiatal nőre nézve, szándékuk mégis gátlástalan.

És a korabeli fesztivál hangulatát folyamatosan biztosító Énekesről (Borbás Gabi) se feledkezzünk meg, aki keretbe foglalva, némi mai áthallással eleveníti meg az akkori (?) kor hangulatát. 

A Kasimir és Karoline számomra megélt élményt is jelent. A saját sztorim -ha lehet ilyet mondani- annyival brutálisabb Ödön von Horváth történeténél, hogy az én életemre néhány éve nem egy gazdasági világválság, nem egy külső hatás tört rá, hanem maga Karoline. Miatta bocsájtottak el anno. Ez is példa rá, hogy a való élet néha kegyetlenebb lehet a drámánál. És az én történetemben Karoline még éli világát, de mélyen hiszem, hogy valami erő, nevezzük azt sorsnak, vagy Istennek, nem hagy számlát kiegyenlítetlenül.

Nagyon tetszik, hogy Alföldi Róbert az emberi viszonyokat vizsgálja. Most nem hangoskodni akar, bár bőven lenne miért. Mégis, gondolkodóbb, látszólag csendesebb, ezzel együtt szívbe markolóbb mostanság, amiket csinál. Szerintem pontosan tudja, mikor kell hangosnak lenni, és mikor elcsendesülni, és úgy ébreszteni gondolatokat, hogy aztán ne tudj elaludni. Kíváncsian várom A gondnok rendezését a Radnótiban.

Engedjétek meg végül, hogy kifejtsek két kitekintést, melyek elszabadultak bennem az előadás láttán, visszautalva a bevezetőmre:

1) Vajon előfordulhat-e, hogy Karoline élete a következő évek során olyan fordulatot vesz, hogy a Chicago c. előadás Roxie Hart-jaként tér vissza? Vajon sikerül-e mindenféle mézes mázzal visszaédesgetnie magához Kasimir-t, hogy az végül Amos Hart-ként, sokadik kiábrándulásában véget vessen az életének?

2) Belegondoltam, mi történhet Kasimir-rel és Karoline-nel azok után, hogy az előadásnak vége. Mondjuk 5 év múlva. Bennem előbújt egy régi, de annál markánsabb kép. Láttam Kasimir-t még mindig hős szerelmesként, és láttam Karoline-t a Nemzeti Színházban játszott, szintén Alföldi Róbert rendezte János vitéz Iluskájaként a 3. felvonásban, a Nyugati pályaudvar aluljárójában. Persze lehet, hogy rosszul látom :)

És igaza van a rendezőnek: néha tényleg egy hajszálon csúsznak el az egyébként összetartozó életek egymás mellett.

Vajon miért nem kapaszkodunk legalább ebbe a hajszálba?  

 Fotó: Centrál Színház

S.B. - theaterman

Jordán Tamást színpadon látni megtisztelő élmény. És ha van József Attila szakértő ma kis hazánkban, hát Jordán Tamás nagyon is az.

Mindig kiváltságosnak érzem magam, ha színpadon láthatom őt, legyen az több szereplős darab, vagy épp önálló előadás. Igazán önálló előadás most három jut az eszembe, ebből kettő olyan, amit jó rég nem lehetett látni, és most végre újra. A NyolcTíz Klub szolgál helyszínéül a Szabad ötletek jegyzéke előadásnak, és a Szókratész védőbeszédének is. Ezen kívül évek óta nagy sikerrel kerül színre a Rózsavölgyi Szalonban a Széllel szembe c előadás Jordán Tamással, ami az ő saját stand-up estje. Neki ezt jelenti a stand-up műfaj: a színész kiáll a színpadra és elmondja a történeteit, versekkel kiegészítve, olyan finoman szerkesztve, hogy szinte észre sem vehető, mikor mesél Jordán Tamás, és mikor Ady, vagy épp Babits. A Rózsavölgyi Szalonban több egyéb darabban is játszik, ezek közül Az utolsó óra az, amiben Jordán Alföldi Róberttel vitatkozik arról (mint Freud és Lewis professzor) egy órán keresztül, hogy van-e Isten. Az utolsó órát kb 50szer láttam eddig, de még mindig vonz.

Maradva azonban a Szabad ötletek jegyzékénél. Az előadás létrejötte komoly múltra tekint vissza. Tudható, hogy ez az anyag titkolt volt, a PIM páncélszekrényében őrizték sokáig, hogy le ne rombolja a proletariátus költőjéről kialakított, kornak megfelelő képet. Ám ahogy minden diktatúrában az a maga rendjén lenni szokott, bizony, elterjedtek a szamizdat kiadások. És megfogalmazódott az igény, hogy ez színpadra kerüljön. De hogy megy át a szándék a Tanácson? Hát úgy, hogy a kérés az volt: Tamás, mondj József Attila verseket, abban úgyis verhetetlen vagy, és 1-1 részlet erejéig, amik már úgyis ismertek, idézd a Szabad ötletek jegyzékét. A végeredmény kis fifikával, a jordáni értelmezésnek megfelelően az lett, hogy jó, akkor menjen le a Szabad ötletek jegyzéke a maga teljes valóságában, és csempésszünk bele József Attila-verseket. 

Hát ebben a nem mindennapi élményben részesül a néző, aki szeretne megismerni egy vágyakkal, magánnyal, szenvedéllyel, szerelemmel, küzdelmekkel, létezéssel, létfenntartással, szeretethiánnyal küzdő, nem éppen proletár József Attilát. 

A központi téma természetesen Gyömrői Edit, a költő pszichoanalitikusa, akibe József Attila halálosan, de viszonzatlanul volt szerelmes. A viszonzatlan szerelem kínzó stációin kísér végig minket ez az anyag. A feladat adott volt, bár József Attila nem orvosi tanácsra, hanem önmagától választotta ezt az utat a feldolgozáshoz: fog egy füzetet, és addig fel nem áll, míg tele nem írja gondolatokkal. A lényeg a folyamatos írás. Ha nem jut eszébe semmi, akkor is ír. Nem áll le. Kiírja magából ezt a dögöt, ezt a démont, ezt a kurvát - ahogy ő fogalmaz. Személyes kiegészítés: én is folytattam ilyen terápiát, és tényleg működik. Felszabadít. És hogy miért szerepel a címben, hogy két ülésben? Talán a néző első olvasatra azt gondolná, hogy két felvonásos előadásra érkezik. Valójában nem. Nem is lehetne bele szünetet csempészni. A cím onnan ered, hogy József Attila azt a bizonyos füzetet a Japán kávéházban kezdte teleírni, de végül napokkal később, otthon fejezte be.

Épp ez adja az anyag pikantériáját és titkolt jellegét: helyenként igencsak trágár, a magyar káromkodás-készlet teljes arzenálját felsorakoztató, igazán ízes iromány. Emlékszem, anno középiskolásként kedélyesen idézgettük egymásnak -céltalanul, csak részeket kiragadva- ezeket a trágárságokat, és azzal mentettük fel magunkat, hogy József Attilától idéztünk.

Ennek az írásnak a nagysága éppen abban áll, hogy egészben kell látni. Ez ugyanis nem egy zavarodott elme öncélú és trágár hadoválása, hanem egy szeretetet és szerelmet minden kő alatt kétségbeesetten kereső ember vallomása, kitárulkozása, kifakadása. És épp Jordán világít rá az előadásával arra, hogy egyben, folyamatában látva, hallva és átélve az egészet, bizony nagyon is helye van azoknak a szavaknak, egyáltalán nem tűnik sem durvának, sem trágárnak. Ez így egy kerek egész.

Persze az est nem in medias res a Szabad ötletekkel indul. Jordán Tamás ad némi muníciót és "használati utasítást", előzményt az előadáshoz, amivel felkészíti a közönséget arra, mit fognak látni és főleg hallani, hol és hogyan kell mindezt elhelyezni, értelmezni, a helyén kezelni. Arra is kitér a felvezetőjében, hogy József Attilának kiváló a humora. Jelzi, a néző ha úgy érzi, hogy vicceset hallott, ne fogja vissza magát, nyugodtan nevessen. Ez a január 11-i előadáson kicsit visszájára fordult. Túlságosan bátor volt a közönség, és szerintem egy csomó olyan helyen is felnyerítettek, ami annak ellenére, hogy erős, pl trágár megfogalmazás volt, egyáltalán nem volt humoros, vagy vicces. Van az a káromkodás, ami kiszakad az emberből kínjában, kétségbeesésében - ezen szerintem nehéz nevetni. És vannak a pajkos, ironikus kiszólások, ami valóban mosolyogtató. Szerintem egyértelműen érezhető, mikor járja a poklot a költő, és mikor lélegzik fel és válik kicsit könnyebbé, valóban humorossá, kikacsintóvá. Ezt az aznapi közönség nem feltétlenül érzékelte. Tovább megyek: sok trágárságon felnevettek néhányan, amin mások, pl én is, a könnyeivel küzdöttem. Ez betudható a korosztályi szakadéknak, erről később írok.

Idősebb színészt azért jó látni a színpadon, pláne önálló előadásban, mert árad belőle a bölcsesség és a szeretet is. A színre vitt előadás alkotójának (jelen esetben József Attilának) a szeretete, és a közönség szeretete is. Jordán Tamás meggyőződése, hogy József Attilát akkor van értelme, és olyan átéléssel és azonossággal szabad csak mondani, hogy azt érezze közben: mintha József Attila is mondott volna ilyeneket. Eggyé válik vele. 

Ezt az előadást anno az Alföldi-féle Nemzetiben láttam a Gobbi Hilda színpadon. Aztán évekkel később, a Pinceszínházban. És most, a NyolcTíz Klubban éledt újra. Láttam az előadást fülessel és füles nélkül is. A füles jelentőségére most nem térnék ki, legyen ez meglepi :)

Még egy érdekes dologra felfigyeltem az est folyamán, ez pedig az életkori összetétel volt. Meglepő volt számomra, hogy egy jelentős része a 19-23 éves korosztály volt (ezen belül is főleg lányok! - ami nekem személy szerint nagyon tetszett :)), a másik meghatározó része az ötvenes korosztály. Kicsit hiányoltam a saját generációmat, a mostani 30-as éveiben járókat. Nagy következtetéseket nem vontam le ebből, csak fura volt. 

És mivel tapasztalataim szerint ezek az előadások időszakosan kerülnek színre, mindenkit bíztatok, hogy nézze meg.

Jordán Tamásé minden tiszteletem. Szombathely és Budapest között ingázik. Mert nem csak igazgatója a szombathelyi színháznak, de játszik is ott, emellett Budapesten is rendszeresen lép fel. Saját elmondása szerint vonaton tanul szöveget. Elképesztő az az energia, munka és szeretet, amit beletesz az előadásaiba. 

 Ami nem elhanyagolható szempont, hogy nagyon baráti áron kaphatók jegyek az előadásra, a tixa.hu rendszerén keresztül. Remélem, kitűzik újra a Szókratész védőbeszédét is, és beszámolhatok róla friss élményként.

S.B. - theaterman

Az őrült nők ketrece az Átriumban látható egyik olyan előadás, melyet számtalanszor megnéztem már a 2014-es bemutatója óta. Ehhez kapcsolódó egyik kedvenc pillanatom, amikor az egyik előadás után, a büfé pultnál Stohl András meglátott, hátrafordult és csak ennyit kérdezett: "Te mi a f@szért nézed ezt meg ennyiszer?" :) Pedig szerintem pont ez az az előadás, aminél kézenfekvő a válaszom erre a kérdésre: azért, mert mindig máshol van benne a hangsúly. Azért, mert mindig más lélekállapotban ülök be megnézni. Azért, mert mindig mást viszek haza belőle. Mindig máshol van az a jelenet, ami aznap este beüt. Azért, mert a társadalmi közeg is folyamatosan változik, amiben élünk, és maga az élet helyezi máshová a hangsúlyt, más részt aktualizál a pillanat, amikor megnézem - miközben a darab varázsa, hogy az közben nem, vagy alig változik. Persze nyilván az alkotók is érzékelik az adott időszak forró témáit, és kiemelnek bizonyos részeket, ha az üvöltően aktuális.

A sztorit csak röviden: Az őrült nők ketrece egy külvárosi mulató, melyet Albin (Stohl András) és Georges (Hevér Gábor) üzemeltet. Egy pár, két férfi. Igen, párkapcsolatban. Az alap feszültség adott. Hiszen "a bujaság ma mégis elfogadottabb, mint a buziság". Aztán feltűnik Georges rég látott, huszonéves fia, Jean-Michel (Fehér Balázs Benő), aki egy egyéjszakás kaland gyümölcse. A vér szerinti édesanyja kb annyit törődik a fiával, hogy minden évben képeslapot küld neki a születésnapjára. "Mármint a saját születésnapjára, mert azt sem tudja, mikor született a fia". Neki ugyanis karrier kellett, ezért elvetette magát egy gazdag milliárdossal. Nos, betoppan a fiú a nagy bejelentésével: "apa, megnősülök"! A kisebb apai szívroham itt még csak elkezdődik. Mert kiderül, hogy Jean-Michel ezúttal nem Polettet, Kolettet, vagy mindenféle Anakonda nevű lányokat hülyít, hanem most, életében először, teljes szívvel és viszonzottan szerelembe esett Anne-nal (Fodor Boglárka, korábban Csobot Adél), a Tiszta Haza Mozgalom (!) elnökének lányával. Akik háztűz nézőbe érkeznek, ahol Jean-Michel szüleivel, azaz anyjával és apjával kívánnak találkozni. De hát ebben a családban ki az apa, ki az anya, ugye...?

És sejthető, hogy "a Tiszta Haza Mozgalom, és az Őrült nők ketrece nem igazán passzol össze". Bár a jelszavakban (erkölcs, hűség, hagyomány) teljes egyetértés van a felek között, hiszen "ezek olyan értékek, melyek mellé szívesen odaáll az ember". Igen ám, de ki hogy értelmezi ezt? Hogyan lehet egy ekkora szakadékot, különbözőséget áthidalni? Kinek mit jelent a család? Nomeg az erkölcs, hűség, hagyomány? Győzhet-e a szeretet, papolhat-e Anne az apjának a kereszténységről, amikor apja karrierje a tét? 

A különbözőségek egymásnak feszülése nyilván rengeteg konfliktus- vagy épp komikus helyzetet teremt a színpadon, melyek egy része hangos nevetésre késztet, más része könnyeket csal a szemekbe. Mindezt ráadásul egyik pillanatról a másikra váltakozva. Ez a darab egy ízig-vérig musical, de nem a szórakoztatós-hahotázós fajtából. Alföldi Róbert rendezte, sejthető, hogy mélyebbre ás és nem egy kis könnyed revüt tesz a színpadra. A katarzis viszont garantált. Mindenki magába nézhet egy kicsit. Mindenkire rá is fér. Ez a darab nem kikapcsol. Hanem bekapcsol. Ahogy egyébként a Kultúrbrigád előadásai általában.

A bonyodalom nagyjából az első felvonás végére tetőzik, a csúcspont Stohl záró éneklése a felvonás végén ("Én vagyok én"), melyet rendszeresen bennszakadt csend, majd hirtelen kitörő vastaps követ. Aztán a második felvonásban intenzíven burjánzik a helyzetkomikum. Mindenre megoldást kell találni. Próbálkoznak mismásolással, de elkerülhetetlen a kőkemény valósággal való szembenézés, a lapok kiterítése. A tét a gyerekek boldogsága. A szülők minden tökéletlensége (embersége) ellenére a cél mégsem lehet más, mint utat engedni a gyerekek boldogságának. Ez érdekes módon könnyebben sikerül a fiú "szüleinek". 

Hevér Gábor Georges-a az, aki igazán két tűz között van végig. Próbálj a a legjobbat kihozni a helyzetből, a vállalkozása azonban lehetetlen. Megtesz minden tőle telhetőt. Igazán nagyot a mulatói konferanszokban alakít, na meg a második felvonás elején, amikor úgy dönt, Albin mégis ott lehet az esküvői vacsorán, mint Al bácsi :) Persze Stohl egyből megjegyzi, hogy elég szarul vannak kiosztva a szerepek. Később megkapja, "színész vagy, játszd el b...meg". A második felvonás elején Georges arra tanítja Albin-t, hogyan kell heterósan viselkedni. Hát ez már megér egy misét :)

Kiemelném a Tiszta Haza Mozgalom elnökének, Aristid Bouteille-nek (Mihályfi Balázs) alakítását, aki félelmetes pontossággal tudja megragadni a meggyőződésből fröcsögő gyűlölet működését. Olyannyira gyűlöli a tőle eltérő, más értékrendet, hogy felmerül: ennyire bejön a cucc? Lehet abban valami, hogy minden fóbia mögött egy vonzódás húzódik :) Mihályfi Balázs számomra másik nagy alakítása a Chicago-ban meghatározó, ahol a tisztességes, de senki által nem látható figurát alakítja a Celofán-dalban. Rendre olyan szerepekben tűnik fel, ami elemi erővel rázza meg a nézőket. És ez nagyon jól áll neki.

Aztán ott van még Jacqueline (Parti Nóra), akinek a többszöri feltűnése kb olyan az előadásban, mint a pezsgőtabletta egy pohár vízben. Egy kicsit naiva, de nagyon szerethető, az előadásban elhangzik, milyen szeretnivaló egy p...csa ez :) És tényleg szerethető karakter. Bár ő kicsit későn kapcsol, hogy mi is a helyzet, de amikor rádöbben, merre haladnak az események, teljes mellszélességgel ott áll a barátai, szerettei mellett, és teszi, amit a szíve diktál.

Azért ne feledkezzünk meg a képviselő úr feleségéről, Marie-ról sem. Ezt a szerepet osztott szereposztásban játssza Hullan Zsuzsa és Söptei Andrea. Én éveken át Hullan Zsuzsával láttam. Itt egy személyes megjegyzés: ő egy évben, és kb egy időben és azonos zirci kórházban született a sajnos már a mennyben élő édesanyámmal, és nyilván ezen paraméterek miatt mindig fokozottan figyelem a játékát. Január 9-án láttam először Söptei Andreával ezt a karaktert, és nagyon meglepő alakítás volt. Egyrészt Söptei Andreát utoljára az Alföldi-féle Nemzetiben láttam játszani, tehát arcul csapott már pusztán a jelenléte. De a kétféle Marie különbözősége is. Hullan Zuzsa sokkal meghunyászkodóbb, magát a férjének alárendelő karakter. Persze neki is van lázadása, de nem olyan szembetűnő, mint Söptei Andrea esetén. Söpteinél erősebb a lázadás. Hogy nem fogadja el feltételek nélkül a férje akaratát, jobban, erősebben ellenáll, hangosabban veszekszik. Itt jegyezném meg, hogy az osztott szereposztás is egy ok arra, miért lehet egy előadást nagyon sokszor megnézni, és mindig mást jelentsen. Tök nagy élmény, ahogy ilyenkor a színészek ugyanazt a karaktert egy kicsit másképp teszik a magukévá, és mégis mindegyik megoldás hiteles. Szerintem ez a színház egyik legnagyobb szépsége! 

Ha már osztott szereposztás, kiemelném Jacob karakterét, akit Józan László és Fehér Tibor tesz elevenné. Náluk nem érzek ilyen fajta koncepcionális különbséget. Mindketten a saját képükre formálják a szerepet, nagyjából ugyanazt a figurát hozzák, de magukból építik fel mindketten. És sok mosolyt csalnak a nézők arcára. Szerethetők.

Rengeteg az aktuális társadalmi kiszólás az előadásban, és ott van Stohl András szárnyalása: amikor a nézőkhöz szól, bevonja őket az előadásba, frissíti és aktualizálja a humor-betéteit, ahogy Hevér Gábor is ezt teszi a mulató konferálásaiban. 

Bevallom, eleinte voltak fenntartásaim a darabbal kapcsolatban. Hiszen kényes a téma, meggyőződésem volt, hogy réteg-előadás lesz, és picit tartottam a nézői összetételtől is. Évek után tudtam meg, hogy az alkotókban is volt eleinte ilyen félsz. Ehhez képest Az őrült nők ketrece Budapest egyik legsikeresebb és leglátogatottabb előadásává nőtte ki magát. Azt hiszem, ez ad egy képet az Átrium közönségéről is: értő, gondolkodó, nyitott és az üzeneteket pontosan dekódoló közönség jár oda. Nem csak erre az előadásra. Az Átrium egy elképesztően jelentős nézői igényt elégít ki azzal, ahogyan gondolkodnak és dolgoznak. Igen, az előadás valóban explicit is, erre fel is hívják a figyelmet. 15 éven felülieknek ajánlott. De ez nem azért van, mert "buziskodás" van a színpadon :) Alföldi általában átgondolja, mi az a kor, amikortól kezdve érthető és befogadható egy előadás, ezért ad korhatárt a daraboknak. És egyetértek vele, hogy ebben a korban határozta ezt meg.

Féltem ezt a darabot, hiszen ez egyike a színházi TAO megszüntetés lehetséges áldozatainak. Elképesztően sok embert mozgat. Hiszen, akikről még nem szóltam: musical révén teljes tánckarral operál az előadás, ők a Madárkák. Látványos koreográfiákat mutatnak be, szerves részei, sőt, prózai szereplői is az előadásnak. Akárcsak a komplett élő zenekar, akik a ketrec emeletén foglalnak helyet, és élőben kísérik hangszereikkel a darabot. Ugyanígy a Chicago-t is ők kísérik, hasonló sikerrel. Szóval ez tényleg egy monumentális sztori, egy hatalmas fizikai és szellemi erőpróba a sok-sok szereplőnek, ami előtt emelem a kalapom. 

Azért azt is bevallom, nem a január 9-i előadás volt a legjobb, amit láttam ebből. Stohl András pörgött, mint a vadállat, mint egy eszelős, aki egyedül akarja megmenteni az estét. Elképesztő, amit nyújtott. Aztán a darab után kérdezősködtem, mások hogy érzékelték az estét. És kiderült, hogy valóban volt egy olyan érzet benne, hogy ez most nem volt olyan kirobbanó. Az ok egyszerű: január-februárban nagyon sokan úgy néznek meg előadásokat, hogy nem teljesen önszántukból. Sok ilyenkor az ajándék-jegy, és nagy százalékban nem találja meg egymást a darab és a néző. Ezt az időszakot a színházaknak mindig ki kell bekkelni, és minden színész más megoldást választ, amikor ezt érzékeli, és ahogyan ezt kezeli. Mert érzékeli. Egyszer Alföldi nyilatkozta, hogy egy előadás előtt, ha csak kidugja a fülét és belehallgat a nézők morajlásába, zsizsegésébe, susmorgásába, már abból érzi a színész, hogy lesz-e kémia aznap este. A nagy feladat, ha az a kémia nincs, és a pillanat nem születik meg, akkor is kőkeményen, szenvedéllyel végigtolják. És ebben Stohl megint hatalmasat gurított! 

Arra figyeljen mindenki, hogy nagyon keresett a darab, a jegyek gyorsan fogynak, érdemes kb 2 hónappal előre gondolkodni. Viszont gyertek és vigyétek hírét! 

Búcsúzóul egy fő üzenet, amit ha a nézőnek kedve van, el is énekelhet a színészekkel. Úgy az életre, mind a darab megtekintésére nézve irányadónak tartom:

"Úgyhogy ne késlekedj, / És élj, és szeress úgy, ahogy lehet. / Most már mindegy Neked, / Erre jó pillanat ma van, ma van, MA VAN!"

Fotó: theaterman

S.B. - theaterman

In medias res indítottam a blogot, és szükséges lenne talán némi előzmény az összegzés előtt, hiszen mi is kerül összegzésre? 

De talán így jó, egy zavaros kor zavaros történéseinek folyamában hitelesebb a nem tudatosan felépített közlési koncepció.

Elindult a Színházat nekünk! blog. Angolul: A Theater for me. Talán sokaknak ismerős. Összecseng egy címmel...tudatos a választás. Egy olyan, már letűnt előadásra reflektál, amire sokan emlékezhetnek. A Nemzeti Színházban, a Nagyszínpad alatt, üzemi területen játszódó John Osborne-darabra: 

https://nemzetiszinhaz.hu/eloadas/hazafit-nekunk

Valahogy így érzem a mai színházi helyzetet, a TAO eltörlése után... A legfájóbb érzés olvasni az érintett magánszínházak és független alkotóműhelyek nyilatkozatait, miszerint nem volt felhördülés, sem összefogás, sem hangos, KÖZÖS tiltakozás. 2018 év végére magas színvonalú, nagyon komoly munkát felmutató színházak abba a helyzetbe kerültek, hogy bizonytalanná vált a fennmaradásuk, a már meglévő előadások megtartása, és különösen újak létrehozása. Underground helyzet alakult ki. Nem tudjuk, hogyan fognak tovább működni, mit tudnak majd létrehozni, mit fenntartani. Ha fennmaradnak, milyen gyakorisággal tudják a már létrehozott, sikeres produkciókat előadni. Netán Egyszer éltek, avagy azontúl tűnnek semmiségbe?

Így jött a cím...ugyanaz a bizonytalanság, őrlődés, "földalatti" létezés, vívódás, (bujkálás?!) ami Redl ezredes életében...és ami volt az Alföldi-féle Nemzeti életében. Lent, titokban, az alagsorban... Most nem egy személy, nem egy intézmény, hanem egy egész kulturális irányzat és gondosan felépített, fantasztikusan működő intézményrendszer léte került veszélybe. 

Az oldalon rengeteg színház, Átrium, Radnóti, Rózsavölgyi Szalon, Szkéné, némi kőszínház (Centrál Színház, Örkény...) produkciói és egyéb, ad hoc előadások teljesen szubjektív tapasztalatai lesznek olvashatók. Tehát NEM szakmai vélemény, NEM szakértő kritika. Hanem az, ahogy rám hatnak az előadások, amit bennem elindítanak. Sokszor személyes élményekkel kiegészítve: miért és mi fogott meg egy előadásban, az aktuális élethelyzetemben? És miért lehet annyi másnak ugyanez ismerős? Egy színház-szerető, intenzíven érdeklődő néző meglátásait olvashatjátok.

Az Átrium szlogenjével élve: "Amíg lehet". Amíg van miről beszélni...

Kíváncsian várom, mit hoz 2019. Talán megőrzi a Színházat nekünk! 

Boldog(abb) Új Évet kívánok!

 S.B. - theaterman

Tartalom rövidesen...