Színházat nekünk! / A Theater for me

Jó zsaru - rossz zsaru

Centrál Színház, 2019.05.04.

2019. május 06. - theaterman

Nos, egy szakadó esővel tarkított kora májusi esetén kevés jobb program adódik, mint ennek az előadásnak a megtekintése. És kapcsolódva az előző írásomhoz, a helyszín továbbra is Chicago. De más szemszögből. Még koszosabban…

Két zsaru a főszereplő, és a cím némiképp megtévesztő, mert nem lehet eldönteni, ki a jó és ki a rossz zsaru. Mindketten mindkettők. Két férfi feszül egymásnak, gyerekkori barátok, és aztán zsaruk és társak lettek. A legmocskosabb városban. Ahol minden nap, minden percben döntéseket kell hozniuk, egymásra utalva, egymásért vállvetve harcolva. És jól akarnak dönteni. De vajon lehet jól dönteni?

A vérmérsékletük miatt az előléptetésük csúszik ugyan, ám kiállnak egymásért, hiszen nem csak társak az életüket egymásért kockáztatva, de régi barátok is. Bár az életük jelentősen eltér. Egyikük családos ember, szerető feleséggel és gyerekekkel, a másik magányos farkas. A családos felkarolja a magányost, befogadja a családjába is. Aztán az idilli családi életet felrúgja a bűn. Ha véded a prostit, szembesülnöd kell a stricijével is. Aki az életedre tör, és a gyereked vérét is ontja, ha háborgatod. Persze családos emberként miért is kötődsz a prostihoz. Talán, mert nála is megtalálsz valamit ebben az őrült tébolyban…

Ám ha a családod életére törnek, onnantól nem ismersz sem istent, sem embert. Akkor kezdetét veszi az idegölő hajsza, az ügy személyessé válik, a véred ontják és bosszúra szomjazol. A társad közben próbál hűvös fejjel szabályszerűségre inteni –  hiába. Ő is tudja, hogy már megállíthatatlan vagy. És a családja a családod, kihúzott a bajból, az alkoholizmus és az öngyilkosság torkából, szóval tartozol neki.

Közben meghal egy gyerek, majd meghal egy másik is. És meghal a védett prosti, és annak a titkolt gyereke is. Minden és mindenki odavész, aki és ami a társadnak fontos volt. És ő becsavarodik, mániákussá válik, egyre inkább bosszú- és vérszomjassá. Közben beleszeretsz a feleségébe, és tudod, hogy nincs visszaút. Elárultad a legjobb barátod…

Két kemény zsaru története ez, és sorsszerű, hogy végül csak egy maradhat. De hogy ebben a történetben ki a jó és ki a rossz? Mindketten próbálnak helytállni, helyesen cselekedni, önazonosnak maradni egy végzetesen beteg világban. Mindketten hibát hibára halmoznak legjobb szándékuk ellenére, ám egymásért mindvégig kiállnak. A közös történeteikre is másképp emlékeznek. Másként látják, mi történt egy-egy éjszakán. A vallomásaik eltérnek. Egymást védik. És magukat is. És a közös családjukat is.

Mégis elkerülhetetlen, hogy a két igazság egymásnak feszülése valami egész más igazságot szüljön.Elkerülhetetlen, hogy valaki feladja. Mert minden küzdelem és téboly ellenére nincs megoldás, és ebbe egyikük beleőrül. Amikor már nem ért meg senki, nem hallják a szavad. De tudod, hogy gondoskodnod kell, felelősséged van a családodért, a szeretteidért, akiket nem tudtál, nem tudsz megvédeni. De mégis meg akarod, bármi áron…

És magad ellen fordítod a fegyvert. Mert tudod, hogy a társad már a helyedbe lépett. Hogy bár a családodért váltál tébolyulttá, védve őket oroszlánként, ők mégis eltávolodtak tőled, mert azzal tettél rosszat, amivel a legjobbat akartál. Amikor rádöbbensz, hogy nincs több dobásod, nincs más lépés, be kell fejezni. Bekattansz és nincs kiút…

És a társad tudja, hogy elárult téged, de megszerette az életed lényegét, ráadásul viszonzottan: a szeretteidet. Akikért bekattantál, mégis ártasz ezzel, mint inkább használsz. Aki tudja, hogy végzetes hibát követett el, mégsem tehet ellene. Tudja, hogy ennek így, vagy úgy, de vége lesz, és az események sodrása old majd meg mindent. Vagy legalábbis reméli.

És eldördül a fegyver. Egy zsaru marad. Az eső eláll, a nap kisüt. Nincs többé jó és rossz zsaru. A mocskos Chicago-ban is kisüthet néha a nap…bár nem jellemző, de van olyan pillanat. A határhelyzetek drámája ez.

Mindannyian vagyunk jók és rosszak is. Igyekszünk a hitünk és meggyőződésünk szerint leghasznosabban és legjobban élni, tenni, szeretni. Ezzel néha jót teszünk, néha magunk ellen fordítjuk a fegyvert. És néha elsül…

Az ember köteles megvédeni a szeretteit és mindazokat, akik fontosak neki. Ám ez sokszor észrevétlen, viszonzatlan marad. Vagy a visszájára fordul. Hiába minden igyekezet, szélsőség és fanatizmus. A dolgok néha mégis másként alakulnak. Lehet az ember bármilyen szerelmes, családos, kötődő, akarhat bármilyen jót, a dolgok változhatnak. Hogy épp a legjobb barátod, a harcostársad hozza el a változást és vigyáz a szeretteidre, az már a sors műve.  

Stohl András és Szabó Győző kettősénél nincs jobb választás erre az egyébként nem könnyen befogadható előadásra. Tőlük igazán hiteles ez a játék, hiszen tudjuk jól, hogy mindketten megjárták a maguk mennyét és poklát. Általános rendezői elvárás a színészektől, hogy a maguk lelkéből, életéből építsék fel a szerepet, és tiszteletre méltó ez a vállalkozás, mert vélhetően mindkettőjüknek igen mélyre kellett ásniuk, a saját pokluk kapuit újra kinyitni, hogy ezt meg lehessen csinálni.

Az eredmény egy lélegzetelállító előadás, mely bár évek óta látható, mégis minden egyes alkalommal elementáris erővel hat a Centrál kisszínpadán. És a néző kábultan megy haza. Mert ez egy mocskos világ, hisz mindenkiben ott él a kisebb, vagy nagyobb mocsok, és napon belül is lehet bárki egyszer jó, egyszer rossz zsaru – annak ellenére, hogy mindig a legjobbat akarja. Az emberi esendőség és sebezhetőség lenyomata ez, ahol a legjobbra törekvés néha a legrosszabbat eredményezi. Amikor látod kihunyni a fényt a gyerekszemből, és amikor felmerül benned: vajon ez a sok szar tényleg azért történt, hogy egyszer majd jobb legyen?

A 16-os karika erősen indokolt. Ajánlom mindazoknak, akik nem ki-, hanem bekapcsolódni járnak színházba, és nem félnek szembesülni a saját-, és mások gyarlóságaival a legjobbra törekvés mellett.

Szereplők:

Stohl András és Szabó Győző

 

 

Fotó: Centrál Színház

S.B. - theaterman

Chicago az Átriumban

"Ezt most benyeled..." - 2019.02.01

 Chicago-ról írni nem könnyű feladat. Sokkal több, mélyebb, rétegzettebb ez annál, mint két lány története, akik boldogok szeretnének lenni. Hiszen mit is jelent a boldogság? Mit jelent az ő boldogságuk? Legitim-e a boldogságot mások kinyírásán keresztül elérni? Átléphetnek-e emberek ilyen könnyeden, kecsesen, ilyen musicalbe illően egymáson? Csakis a férfi a hibás?

Nehezen írok az előadásról. Nehezen, mert személyesen találkoztam Roxie Hart-tal, és nem könnyű egy ilyen találkozást megélni, kezelni, és az utána maradó felperzselt földet újra megművelni. Hiszen miről is szól a történet? Két, de valójában nem is csak két nőről, akik egy férfi uralta társadalomban megpróbálnak boldogulni. Ki így, ki úgy. Persze mindenki besokall. A tűréshatár esetenként más. Börtönben járunk. A női elítéltek mind megtapasztalták a boldogtalanság, a korrupció, a szex, a gyűlölet, a csömör, az egymás ki nem bírása élményét. A magyar itt bevándorló. És Chicago-ban talán ártatlan, saját meggyőződése szerint.

Szóval nem könnyű nőként egy olyan világban, ahol bugyit kell villantani az érvényesülésért. De vajon valóban csak ennyi a világ? Vagy a lányok a saját börtönükben ezt gondolják, elhiszik, ezt a könnyebben járható utat választják a valódi megküzdés helyett? Vajon a férfiakkal kell megküzdeniük? Vagy önmagukkal? Vajon egy könnyed és szórakoztató musical-t látunk a színpadon, vagy egy húsba vágó, össztársadalmi, és nem mellesleg nagyon is magyar valóságshow-t? Aminek tapsolunk, ami nélkülünk nem jöhetne létre…

Miben verseng a két főhősnő, Roxie és Velma? Abban, hogy ki a tegnap, és ki a ma sztárja? Abban talán kiegyezhetnek, hogy egyikük sem a holnapé. Mégis megküzdenek azért a talpalatnyi földért, sikerért, csillogásért és pénzért, azért az egy perc hírnévért, ami állítólag jár nekik. Szexelnek és gyilkolnak, ha kell, ha az egójuk ezt diktálja. Keresztülgázolnak mindenen és mindenkin, ha az aktuális érdekük épp úgy kívánja.

Másfelől vizsgálva: vajon mi tette ilyenné őket? Talán a chicagói társadalom, ahol még azt a nőt is kilövik, akin épp fekszenek? Mindenkinek van egy igazsága, és van egy boldogsága, boldogság-keresése is. És álmai. Álom például a hírnév, sztárvendégnek lenni egy kurva nagy stadionban, ami manapság nem elérhetetlen (és nem csak Chicago-ban…), de sok mindent be kell érte vállalni...  Akárcsak egy jó szerepért. Például kapcsolatokat, ennek érdekében szépséget, szexualitást, hozzá gyomrot, saját számot, vagy saját számat, szóval mindent. És még többet. Hagyni a kizsákmányolást, a visszaélést, a megalázást, a tárgyiasítást. Majd nagyon gyorsan felemelkedni, és még gyorsabban elfeledni, honnan jöttünk. És az útból nem tanulni semmit. Sosem szembesülni. Mindig csak menni, előre törni, mindent és mindenkit letarolni, kicsinálni. Én, én, én… Ismerős? Na ez a baj…

Hol dől el, ki a tettes és ki az áldozat? Válhat-e valaki amiatt tettessé, hogy korábban áldozat volt? Felmenti-e őt ez a körülmény? El lehet-e adni mindezt hitelesen másoknak? Lehet-e legitim az önvédelemből elkövetett emberölés, és lehet-e szemet hunyni az önnön gátlástalanságunkkal okozott öngyilkosságok felett? Feljogosít-e a múltunk csalódása, vagy a nehéz sors arra, hogy kihasználjuk, kizsigereljük, becsapjuk, átverjük, manipuláljuk még azt is, aki minket szeret? Meddig és milyen áron versenyzünk a pillanatnyi reflektorfényért? Mi kell ahhoz, hogy az ősi ellenségünk egyszer csak a legfőbb szövetségesünkké váljon kétségbeesésünkben? A nő, a teremtő szépség, az eredendően gyönyörűséges lélek meddig képes lealjasodni, és önzésével mindent elpusztítani önmaga körül a boldogság jegyében? Miért hiszi azt, hogy a boldogságának ez az egyetlen lehetséges útja, és egyben ára is?

Az utat, és az egzakt válaszok megadását nem csak megnehezíti, de el is lehetetleníti a társadalom. A minden hájjal megkent pénzhajhász ügyvédek, a csak a mának élő, pillanatot megragadó, szenzációra éhes média, az egy nap alatt bűnösből sztár-áldozatot faragó marketing, de legfőképp a sérült emberi lélek, az árucikk, amiből korrupcióval vegyülő manipulációval bármikor lehet venni és eladni. Ez a létezés ócska tőzsdéje. A szilárdnak érzett, homokra épült alapok, az erősebb kutya esete, egymás totális kinyuvasztása, az újra és újra megfulladó remény. A remény valahogy halálra ítéltetett. Nincs már szeretet, segítség, jóindulat. Vagyis van. De nem vesszük észre. Azt sem, ha szinte szolgamód mellénk szegődik, kísér minket, kitart mellettünk. Talán szeret? De itt, Chicago-ban nem veheted észre a szeretetet. Mert csak magaddal foglalkozol. Ha valaki tönkretesz, beleszeretsz. Ha valaki beléd szeret, tönkreteszed. Szereted, ha pénze és befolyása van, átléped, ha szíve van. Aztán sírsz. Ismerős játszma?

Három konkrét és egyben számomra megrendítő pillanatot emelnék ki az előadásból. Az első Mihályfi Balázs férj-alakítása Amos Hart személyében. Mihályfi rendszerint súlyos és megrendítő szerepeket kap az Átrium színpadán, amit maximálisan hoz is. A látszat ellenére meghatározó a jelenléte, különösen a Celofán-dalban és önnön apaságának felismerésében, vagy fel nem ismerésében. És a kilépő zenéjében is. A másik szignifikáns momentum Hámori Ildikó jelenléte. Ő az est háziasszonya. A maga esendőségével, szeretni való csetlés-botlásával, egész lényével. Összességében a játéka tényleg azt váltja ki, hogy az előadás után átöleljük a törékenységét. Nagyon szeretem Alföldi Róbert rendezőben, ahogyan idős színészekkel dolgozik együtt. Az ilyen előadásokból sugárzik a szeretet, a tisztelet, az alázat és a hála, amivel feléjük fordul, elismerve érdemeiket, jelenlétüket. Számomra az Előttem az élet című előadás adott hasonló katrazist, amiben Alföldi eredetileg Margitai Ágit és Rajhona Ádámot rendezte, akik azóta már az égi színházban játszanak. És közben úttörő a fiatal színészekkel való közös munkában is. Nagyszerűen és ötletgazdagon keres színészeket a megálmodott darabokhoz, a megfelelő szerepekre. Különös érzéke van ehhez. És bár tudható, hogy kemény Robival dolgozni, mégis olyan erős a kölcsönös bizalom és az alkotás iránti elhivatottság a kollégáival, hogy az mindent felülír a közös cél érdekében. Azért tudnak ezek a darabok hitelesé és hatásossá válni, mert odaadó, alázatos csapat dolgozik vállvetve egy nagyszerű előadás létrejöttén, és ez rendszerint sikerül is. A harmadik és számomra kiemelt pillanat a morálról énekelt dal. Nem csak a mondanivalója miatt, hanem a rendezői koncepció miatt is. Ezt a jelenetet számomra leginkább Hámori Ildikó jelenléte hitelesítette. Az ő ajkáról valahogy igazán mélyen hihető a letűnt idők iránt érzett nosztalgia.

A Chicago szereposztása mellett sem szeretnék szó nélkül elmenni. Kettőzve játsszák, ezért legalább kétszer meg is kell nézni :) A bemutató idején erős különbséget éreztem a két szereposztás között. Sodró Elizát imádtam Roxie-ként, Huzella Júlia elsőre nem jött át. Hernádi Juditot imádtam Morton mamaként, Csarnóy Zsuzsa elsőre nem győzött meg. Brasch Bence elsőre sokkal meggyőzőbb volt a geci ügyvéd, Billy Flynn szerepében, mint Fekete Ernő. Aztán néhány hét alatt valahogy megérett az előadás, és ezek az érzeteim ide-oda billegtek hol az egyik, hol a másik irányba, míg végül beállt a szintézis: bárhogy is alakulnak a váltott szerepek, már egyformán izgalmas számomra. Ezt alátámasztotta később a színészekkel készült interjú is: a rendezői elvárás szerint az osztott szerepeket játszó színészeknek más alapokból kellett felépíteniük az adott karaktert. Valakinek ehhez több, valakinek kevesebb idő kellett. Valakinek zsigerből jött és valakinek rá kellett találnia. Mostanra nagyon élvezem a különféle szereposztás-kombinációkat, mert ugyanannak a karakternek valóban más-más árnyalatát hozzák, de mind hitelessé érett. Roxie más arcát mutatja huszonéves parázsló tűzként és érettebb, megfontoltabb, dörzsöltebb dívaként. Billy Flynn is másképp mutatkozik be pályakezdő, ám magabiztos és magától igencsak elszállt jogászként, mint dörzsölt, pályaérett és legyőzhetetlen ügyvédként. Morton mamát is más Hernádi Judit hanyag eleganciájába öltözve látni olyan poénnal, ami csak az ő ajkáról hiteles, és egész más Csarnóy Zsuzsa nyers smasszereként csodálni.

Az előadás valóban explicit, nyitott lelket és nem túl érzékeny füleket javasolok hozzá. A 15 éven felülieknek szóló korhatári besorolást indokoltnak tartom :) Kiemelném még, hogy musical révén élő zenekar kíséri az előadást, mégpedig Az őrült nők ketrecéből is ismert Ketrec zenekar. Minden elismerésem nekik!

És hogy létezik-e Velma Kelly és Roxie Hart? Igen, léteznek. Néhány éve szerelmes voltam egy Roxie Hart-ba. Az őszintétlensége, a zűrös múltja, a körülötte lévő emberek notórius, egymás elleni kijátszása sajnos engem is elsodort. Őt nem. Ő mindig, minden játékát megnyerte. Nem volt lelke. Talán Norrison bankigazgató megfejtené, hogy csúszott át a rendszeren, amire reális esélye nem volt, hiszen az internet a mai napig tele van a nem túl makulátlan múltjának lenyomataival. De hát talán épp ezt nézték el neki, hiszen valaki épp ezt használja benne. Cserében előnyöket kap és nem esik baja. Nekem viszont esett. Nekem újra fel kellett magam építeni és megküzdeni az elemekkel. Ő eladta a lelkét, de még inkább a testét, ezzel boldogul. Még. Mert már rohan felette az idő. A csatát kétségkívül ő nyerte meg. Én pedig, ahogy Amos Hart, kértem a kilépő zenémet. De ekkor a családom, szeretteim és barátaim közbeléptek. Kifeszítették alattam a hálót, ami Amosnak nem adatott meg, és ezért míg élek, hálás leszek. Bár én ezt a magam által megtapasztalt Roxie-t bármelyik pillanatban végképp tönkre tudnám tenni, ennek ellenére más döntést hoztam: hitet a sorsban, az Istenben, a karmában. Valamiben, ami mégis azt mondatja velem: minden gonoszság visszaszáll. Vagy nem…

Csak nézzük, nézzük ezt a két "sztárt", tapsolunk, és lehetővé tesszük az ámokfutásukat. Hunyák is rendületlenül...

 

Szereplők:

Billy Flynn, ügyvéd - Fekete Ernő / Brasch Bence

Velma Kelly - Parti Nóra

Roxie Hart - Huzella Júlia / Sodró Eliza

Morton Mama - Hernádi Judit / Csarnóy Zsuzsa

Konferanszié - Hámori Ildikó

Amos Hart - Mihályfi Balázs

Mary Sunshine - Bercsényi Péter

Fred Casely - Figeczky Bence / Fehér Balázs Benő

Hunyák - Fodor Annamária

Annie - Vásári Mónika / Tornyi Ildikó

June - Nagy Anikó

Mona - Tornyi Ildikó / Katona Vanda

Liz - Hollai Anna

 

chicago_rollup_400.jpg

 

Fotó: Átrium (rollup)

S.B. - theaterman 

10 - Tízparancsolat a Radnóti Színházban

Deizmus és egoizmus - 2019.01.28.

Az Isten megteremtette ezt a világot és magára hagyta. Még azt a kegyetlenséget is elkövette, hogy egyetlen fiát sem kímélve feláldozta az emberért.

És itt vagyunk mi, emberek. Az isteni kegyetlenséggel és az eredendő bűn nyomorával. A saját mindennapi gyarlóságainkkal, tökéletlenségeinkkel, bűneinkkel, egymással szembeni ártásainkkal. Nincs ma tiszta lélek. Mindenki mocskos, megfáradt, megtépett, mind menekülünk azok elől a mocskok elől, amiket okoznak nekünk mások nap, mint nap. De vajon észrevesszük-e a saját mocskainkat? Hajlandók vagyunk-e szembenézni és szembesülni a saját bűneinkkel, vagy tényleg mindig a másik a hibás, a másban van a baj, a más a koszos, a más a bűnös?

A 10 című előadás tíz hétköznapi ember történetét meséli el. Emberekét, akik olyanok, mint bármelyőnk: boldogságot keresnek, botladoznak, hibáznak, sőt: hibát hibára halmoznak. Mégis, ez a 10 ember nem párhuzamosan létezik, nem elélnek egymás mellett. Hanem keresztezik egymás útját újra és újra, épp ez adja az előadás fő izgalmát és feszültségét. A Remény lakótelepen...

Gyönyörűen felépített dramaturgia: egyre közelebb kerülnek a látszólag független szereplők egymáshoz. A darab sebészi pontossággal bontja ki, amint egy-egy történés első ránézésre jelentéktelennek tűnik, majd jobban megvizsgálva kiderül, hogy egy találkozás mögött események és előzmények egész láncolata húzódik. Hogy semmi nem véletlenül történik. Tovább megyek: két ember soha nem véletlenül találkozik és nem hiába keresztezik egymás útját. Akár tetszik nekünk ez, akár nem: nincsenek véletlen találkozások.

Ahogy kibontakozik a tíz ember története, egyre mélyebbek és húsba vágóbbak a sebeik, az egyéni kompromisszumaik, megalkuvásaik, lemondásaik, tragédiáik. És hogy pont ezektől lesz egymáshoz közük. Minden egyes ember egyénileg törekszik a boldogságra, kaparunk, hajtunk. Elképzelünk magunknak egy ideális életet és mindent bevetünk azért, hogy ez meg is valósuljon. Vajon azon az áron is, hogy egy másik embert megalázunk, megnyomorítunk, derékba törjük a másik törekvését ugyanerre?

És egyáltalán, mi köze ennek az egésznek a Tízparancsolathoz? Nos, a tíz szereplő tíz, egymással szervesen összefonódó története azt meséli el, ahogyan viszonyulni próbálunk emberként a nagyon is emberi élethez. Az előadás annak ellenére, hogy egyfajta szakrális vonalat követ, nem vés kőbe vallási dogmákat. Nem megállapít, nem ítéletet hirdet, nem feltételez felekezetiséget. Annál sokkal egyszerűbben hat: kérdez. 

Az ember esendő, tökéletlen. És alapvetően lehet, hogy deista és boldogtalan lény. Soha nem tudhatjuk, hogy a más emberekkel való találkozásainknak milyen következményei lehetnek. Védekezünk, vigyázunk magunkra, mégis odadobjuk az énünket annak, aki csak kihasznál. Máskor eldobjuk azt, aki tényleg szerethetne, mert félünk, ismét csak olyannak adjuk magunkat, aki kihasznál. Miután eldobtuk az őszintét, végül mégis olyannal osztjuk meg a törékeny életünket, aki azzal csak visszaél.

Az előadásban engem személy szerint két motívum érintett meg igazán. Az egyik a fiatal lány, aki prostituálódott. Volt közöm lányhoz, aki az előadás fiatal szereplőjéhez hasonlóan bedőlt az ócska dumának tizennyolc évesen, és nem sokkal később a meztelen fényképeivel telt meg az Internet. Emlékszem, amikor kiderültek a múltjából az abortuszok, emlékszem a folyamatos zaklatásokra, mert az elődöm nem nyugodott bele a lány elveszítésébe. Emlékszem az egyre durvuló kommunikációra, a rendőrségi feljelentésre, a tanúskodásra, a munkám elveszítésére, és arra, hogy miután tönkrementem, és az általam egykor szeretett, prostituálódott nő, ahogy azt megszokta, tovább lépett. Megromlott. Nem lehetett tenni érte. És nem önmagam miatt. Bennem már tényleg nem volt más, csak szeretet. Próbáltam kirántani a romlott helyzetből mindazok után, hogy tönkre tette akkor az életemet. Hogy bár felmérhetetlen veszteségeket szenvedtem el vele és mellette, mégis fontosabb volt, hogy ő rendben legyen. Az ilyen helyzetekből ki lehet sétálni szépen és kecsesen, ahogy ő elképzelte, csakhogy ezzel épp a 10 című előadásba sétált bele.

Mert ezek sebek, sérülések, törések. Vannak kisebb és nagyobb sebek. Vannak maradandó és el nem múló sérülések. Vannak bocsánatos és megbocsáthatatlan bűnök. Vannak helyzetek, amiken átléphetünk, és vannak olyanok, amik egy életre megpecsételnek minket. Van, hogy életről döntünk. És bár az előadás nem feltétlenül szakrális, és a Tízparancsolat párhuzama ellenére nincs köze dogmatikus vallási megközelítésekhez, mégis, végül állást foglal: ha életet kapunk ebben a világban, akkor igenis élnünk kell!

A darab üzenete kicsit az Angyalok Amerikában mondandójára emlékeztet. Gyarló, vétkes, bűnös lelkek vagyunk. Mégis élünk, élnünk kell, és ha életet adunk, az hadd éljen! Annak ellenére, hogy a melankólia és a szkepticizmus végig jelen van a darabban, mégis, az életigenlés, mint fő üzenet nagyon erősen áthatja. És ezért szerethető igazán. Még tovább megyek: ez a darab Az ember tragédiája friss kiadása. Aktualizálja, még maibbá teszi Madách művét. Stációkat járva, ahol minden szín egy parancsolat. Aztán egy másik párhuzam is eszembe jutott: az Átriumban játszott Tizenkét dühös ember. A szereplők ott is számozottak, ahogy ebben az előadásban is. Egyenrangúak. Nem lehet kiemelni. Vagy épp nem cél bárkit kiemelni. Mindkét előadás alapja egyfajta "számozás". 

És, ha valóban létezik, aki a tíz parancsot adta, talán gondoskodik róla, hogy ne legyen bűn következmény nélkül. Az pedig már csak álomkép, hogy a bűnös megtudja, miért kap büntetést. És működik ám ez. Csak általában nem vesszük észre a jelzéseket. A fent említett viszonyomban a lánynak ez volt a kérdése: "Miért történik ez velem?" Azt a kérdést azonban nem tette fel: "Mit követtem el mással szemben, hogy ez történik velem?"

Átlépünk egymáson, használjuk a másikat, lecseréljük, türelmetlenek vagyunk, hajszoljuk a tökéleteset. Vagy annak tűnőt. De nem nézzük meg, mit tud az úgymond tökéletlen, hogy lehet benne is valami tökéletes. Önzővé váltunk, mérhetetlenül egoistává. Az Istent hibáztatjuk, aki ezen a szemüvegünkön keresztül magunkra hagyott minket. Ezért lettünk deisták. Érvényes ez? Abban a korban, amikor meglátsz egy kiskutyát, vagy bármilyen házi kedvencet és elolvadsz. Mert még mindig nem halt ki belőled a szeretés képessége. Minden sérülés ellenére valahogy ezt vissza kéne hoznunk ember és ember viszonylatában. Nem nehéz ám, csak egymástól félünk, bezárkózunk, menekülünk. Pedig muszáj szembesülnünk egymással.  És önmagunkkal. A mismásolás és mellébeszélés csak időlegesen működik, választ azonban nem ad.

A világ jobbá válását várjuk? Tegyünk érte! Boldog párkapcsolatra vágyunk? Tegyünk érte! De! Neked kell elkezdeni. Nem a másiknak. Nem külső erőknek. A legnagyobb problémát a mostani, egocentrikus berendezkedésben abban látom, hogy a másikra várunk. A másik tegye meg az első lépést. A másik valljon színt. A másik ismerje be a hibáit. Ezzel kapcsolatban volt kísérletem, és félelmetes volt az eredménye. Amikor beláttam, hogy hibáztam és képes voltam bocsánatot kérni, teljesen összezavartam a másik felet. Ugyanis nem csak beismerni nehéz, de a beismerést elfogadni is. Ha nagy ritkán előfordul az életünkben a beismerés, nem fogadjuk el. Elszoktunk tőle. Inkább lezárjuk. Inkább mással helyettesítjük. Kidobjuk, cseréljük. Csak hát, az a másik, az a csere is használt....és koszos. De hát nem pont ez a kosz a szerethető nekünk, esendő embereknek?!

Szóval ez a 10 nagyon súlyos tíz. És válaszokat nem ad, de segít helyesebben feltenni a kérdéseket. Az előadás technikailag is igen izgalmas audiovizuális élmény. A választott megoldás erősen élővé, zsigerivé, lebilincselővé teszi az előadást. Külön kiemelném a zenei betéteket, és élő kamera-megoldásokat, melyek aládolgoznak az előadásnak. Minden parancsolatnak... és fiatal színészek révén egy fiatal nemzedéknek is. Hiszen a döntés most nagyon is náluk, nálunk, fiatal embereknél van.

Végül egy kis kitekintés: ha a szintén a Radnóti Színházban látható Futótűz c. előadást tervezed megnézni, mindenképpen előtte ajánlom a 10-et. Ez autentikus előkészítés, és a két előadás bizonyos értelemben kapcsolódik egymáshoz. Szívből javaslom a két előadást egymás után megnézni, ebben a sorrendben. Kezdjétek a 10 c. előadással, a Remény lakótelepen. Aztán a Futótűz messzebbre visz, de érdemes felszállni, bár nem lesz kéjutazás...

Szereplők:

I. VILMÁNYI BENETT

II. PÁL ANDRÁS

III. MARTINOVICS DORINA

IV. KOVÁTS ADÉL

V. MÁRFI MÁRK EH.

VI. SODRÓ ELIZA

VII. LOVAS ROZI

VIII. LÁSZLÓ ZSOLT

IX. SCHNEIDER ZOLTÁN

X. TÓTH ILDIKÓ

Közreműködik: 
Rozs Tamás, Wágner-Puskás Péter

10_cover-1200x480.jpg

 

 Fotó: Radnóti Színház

S.B. - theaterman 

 

Patika

Bűrkabát, bűrkabát? Avagy nem ott kell keresni, ahol nincs, hanem ott, ahol van. Avagy elmegy? Miért, itt volt? - 2019.01.27. Örkény Színház

És ismét egy Mohácsi-rendezés. Ez az az előadás, amit többször meg kell nézni, és annyira sűrű és pontos, hogy megnézés után a lehető leghamarabb meg is kell róla emlékezni. Olyan tömény és minden pillanatában aktuális a színpadi jelenlét, ráadásul párhuzamos szálakon, hogy nézőként csak akkor lehet pontosan beszámolni róla, ha még friss az élmény.

Mert ez az előadás nem arra épít, hogy ülepedjen, hanem arra, hogy az adott pillanatban a lehető legtöbbet befogadd belőle. Ha pedig ülepszik és bizonyos jelenetei feledésbe merülnek, kiált érte, hogy újranézd.

Ebben a darabban ugyanis nincs sallang. Hiába a három felvonás (két szünettel) és a három és fél órás játékidő, nem lehet rövidíteni. Sőt, így is nagyon tömény. Főleg azért, mert Mohácsi János sok jelenetben egyszerre beszélteti a szereplőket, ezért elkerülhetetlen, hogy újra és újra meg kelljen nézni. Mert minden beszédnek súlya van. És óhatatlanul a néző vagy az egyik, vagy a másik beszélgetésre figyel. Éppen ezért abba a dialógusba helyezkedik bele, amire éppen figyel. De nagyon izgalmas, amikor a másik dialógust kapja el, teljesen másfelé sodorja az előadás érzelmileg.

Adott egy vidéki lét, központban a kocsmával (mi mással). A darab helyszínét az ultit játszó törzsvendégek adják, az első és harmadik felvonás keretét, sőt rácsait ez a közeg adja meg. Az elején távozik egy patikus-segéd, visszamegy Pestre, majd váltja őt egy új patikus-segéd, Pestről. Egyiküket sem veszik észre. Jönnek-mennek Pest és vidék között. A jobb élet reményében, a nyugalom reményében, a szerelem, a beteljesületlen szerelem, a változás reményében utat keresve. Pestről le, Pestre vissza...

A vidéki élet idealisztikus szépsége hamar feltárja egy fiatal számára annak minden árnyoldalát is. Ebben a berendezkedésben le vannak osztva a lapok, foglaltak a nők, és még csak nem is önszántukból. Kirajzolódnak a falusi élet kompromisszumai, a lázadás lehetetlensége és értelmetlensége. A vidéki lányok kilátástalansága, a lehetőségek teljes hiánya, a vágyak elérhetetlensége. És a szisztéma, amiben élnek: uruk akarata szent, saját akaratuk nincs, ha a nő kiáll magáért, összeverve érkezik vissza az urak (?) társaságába.

Gyönyörűen változnak a helyszínek a kocsma és a patika között, ismét fantasztikus az összhang a színpadon jelen lévő sok színész és zenekar viszonylatában. Majd ez észrevétlenül duettbe vált, majd a következő pillanatban ismét a fél falu a színpadon van. 

Egy kis közösség összes fájdalma, hiánya, indulata, gyűlölete, bűnbak-keresése, pozícióféltése, idegenektől való félelme és elzárkózása, mindent feloldó módon összesűrűsödik ebben a három felvonásban. A fő szervező elem mégis a gyűlölet. Legyen az idegen, pesti, helybéli, cigány, bárki. 

Végül akár történik valami az idegennel, akár nem: ez egy zárt közösség, ami a kocsma, a zenés mulatság és az otthoni nőverés köré szerveződik. Van-e létjogosultsága az elvágyódásnak? Lehet-e itt bárki boldog? Van-e kiút? Adunk-e esélyt magunknak, vagy egymásnak? Lehetne végre vidéken egy olyan bált csinálni, ahol jó kedéllyel zenél a cigány, hazatér a pesti magyar, köszönti az itthoniakat, tiszteli a nőt, és van némi szeretet is?

Vagy marad a gyűlölet szervezte lapok mentén leosztott kisszerűség, a nők megvetése és elvetése, az ellenvetések nem tűrése és büntetése, a  fiatalok elüldözése, és a mindent felülíró utálat? Letarolhat-e mindent a kártya és az alkohol, feledjünk-e egy teljes nemzedéket, ami a mi hibánkból, de feltétlenül utánunk nőtt fel? Érvényes-e elutasítani a pesti fiút, és érvényes-e megvetnünk a takarító lányt, aki neki adja magát? Tegyünk-e úgy, mintha ez meg sem történt volna? Ha már a patikus úr felesége nem lett meg, átnézhetünk-e a takarítónőn ebben a mélységesen betagozódott, a mai napig kasztokban, osztályokban gondolkodó magyar társadalomban? 

Emberek, meddig használhatjuk ki egymást a pénz, a rang, a pozíció, a társadalmi elismertség mentén? És meddig hagyjuk érvényesülni azt a feudális gondolkodást, ami táplálja a ma is érvényes párkapcsolati hozzáállást? Ha ma nincs házad és kocsid, akkor egy nulla vagy női szemmel. Ha nő vagy, akkor a Patikában egy nulla vagy, férfiszemmel.

Nagyon zűrös korban élünk. Elnőiesedett férfiakkal és férfias nőkkel. Ezt mi mind egymással csináltuk. Az egyik végletből a másikba sodródtunk. A feladatok, hitek összekeveredtek, és ebben a zűrzavarban igazán senki nem találja meg magát. 

Mi lehet mégis a megoldás? A legnehezebb kérdésre csak a legnehezebb válasz adható. És az nem a Facebook-on található. Sem a motivációs idézetekben. Sem az önbizalomedzőkben. Ha jól megnézitek, ezek mind arról beszélnek, hogy a MÁSIK miben és miért hibás. És ez nyilván feljogosít, hogy felmentsd önmagad.

Kedves olvasó, el kell szomorítsalak. Nem mentheted fel önmagad. A Patika csakis akkor hathat Rád, ha felkészültél rá, hogy megvizsgáld önmagad. Igaz, remek a darab humora és tiszteletre méltón intelligens a rendezés -ez Mohácsi János ajándéka- de mit sem ér, ha nem nézel hazaérve tükörbe. Mert csakis akkor kezd hatni. Akkor kezded megérteni. Akkor lett a darab a Tiéd.

Vannak ügyeink, amiket rendezni kell. Nem csak férfi, nem csak női, nem csak magyar, cigány, zsidó, idegen szemmel... Nem struccpolitikával és nem demagógiával. Nem kimondatlan vágyakkal és fel nem vállalt érzelmekkel. Hanem szemtől szemben. 

Manapság a legegyszerűbb egymástól elfordulni, egymáson átnézni, a másikat lenémítani, letiltani. Olyan ügyekben, ahol le kellene ülni, beszélgetni, nem az ulti kártyákat, hanem a közös ügyeinket asztalra tenni. Ha kell, hangoskodni, de nem közös ellenséget, hanem önmagunk gyarlóságát megtalálni. És a nőt nem megütni, hanem megkérdezni

Olyan lehetetlen ez? Nincsenek erre cseppek? Nem épp bennünk lapul a gyógyszer?

Szereplők:

Balogh Kálmán........................................................Novkov Máté

Patikusné..................................................................Tenki Réka

Patikus......................................................................Znamenák István

Borgida......................................................................Epres Attila

Jegyző.......................................................................Róbert Gábor m.v./Kovács Zsolt m.v.

Postamester.............................................................Mertz Tibor m.v.

Postamesterné........................................................Kerekes Éva

Kati.............................................................................Zsigmond Emőke

Tanító.........................................................................Felhőfi-Kiss László m.v.

Pap Ferke...................................................................Vajda Milán

Jóvér Jani..................................................................Jéger Zsombor

Árpika.........................................................................Némedi Árpád m.v.

Ignác..........................................................................Baksa Imre m.v.

Fábián........................................................................Dóra Béla

Segéd.........................................................................Patkós Márton

 

Zenekar:

Kovács Márton, Móser Ádám, Gyulai Csaba, Benkő Róbert, Némedi Árpád

patika_513.jpg

 

 

 

 

 

Fotó: Örkény István Színház

 S.B. - theaterman 

Nóra 2

Egy Nő felszabadulása a Belvárosi Színházban - 2019.01.25.

Őszintén bevallom, nagyon régen jártam a Belvárosi Színházban. Most úgy hozta az élet, hogy ajándékba kaptam jegyeket a Nóra 2 előadásra. Kíváncsian bújtam a színház honlapján az előadás szinopszisát, de sok információt nem tudtam meg belőle, így még izgatottabban vártam az estét. Kicsit féltem, hogy az előzményt nem ismertem, és nem fogom érteni a folytatást, de ez a félelmem hamar eloszlott. Az előzmények ismerete nélkül is kiváló estét biztosít az előadás. Már csak azért is, mert ügyel rá, hogy képbe helyezze azokat a nézőket is, akik nem feltétlenül ismerik Nóra ibseni történetét behatóbban.

Egyszerre könnyed és súlyos előadást látunk a színpadon. A férfi-nő játszma, sőt, a férj és feleség játszma teljes tárházát látjuk felsorakozni. Nagyon összetett párkapcsolati kérdéseket, az elszakadás, az egymás mellett elélés dinamikáját, az elhidegülést, a szakítás és elhagyás súlyát mindkét fél szeméből. És egy dada, és egy lánygyermek szemszögéből is.

A történet röviden: Nóra 15 évvel családja elhagyása és viharos távozása után hazatér. De vajon miért jött haza? Akar valamit? Hogy fogadják ennyi év távollét után? Azt hiszem, nem nehéz belehelyezkedni annak elképzelésébe, hogy szeretünk valakit, együtt élünk, családot alapítunk, és egy pillanatban ez megszakad, vége, összetört, the end.

Ennek az alaptörténetnek a különböző változatait mindannyian átélhettük már. És talán mindannyian el is játszottunk már a gondolattal, hogy mit élnénk át, mi kavarodna fel bennünk, hogyan éreznénk, ha az egykori nagy szerelem hosszú idő után újra feltűnne a látókörünkben? Egy biztos: senki nem tudna semleges, hideg fejű maradni ebben a helyzetben. Pláne, ha az elválás ennyire viharos és hirtelen volt. Óhatatlanul bennünk maradnak a kérdések, az értetlenség, a hatalmas seb, és közben a tovább élés szükségszerűségének terhe. 

Az előadás sem tesz mást, mint folyamatosan kérdéseket ébreszt. Úgy a szereplőkben, mind a nézőkben. Mivel minden érintett másképp éli meg ezt a helyzetet, mindenkit máshol ért sérelem, és másképp lép ilyen helyzetben, és persze a témakör érzékenysége miatt is, nem lehet általánosan érvényes és adekvát választ adni a kérdésekre. Egy biztos: bár az előadás egyáltalán nem sugallt ilyesmit direktben, én mégis megfogalmaztam önmagamban azt fogadalmat, hogy ha valaminek egyszer vége, nem szabad újra megpiszkálni. És bármilyen nehéz is, a lehető legrövidebb időn belül ki kell lépni a helyzetből, önmagam védelme érdekében. Pláne, ha én vagyok az elhagyott fél. Tudom, hogy közhelyes, de nem véletlenül élő a mondás: felmelegítve még a töltött káposzta sem jó.

Nóra szerepére kitűnő választás Kováts Adél. Tiszteletet ébresztő a tény, hogy a Radnóti Színház igazgatói pozíciója, és az ottani rengeteg emberpróbáló szerepe mellett vállalta a főszerepet ebben az előadásban is. Csodálatra méltó, hogy ennyi feladatot ilyen hitelesen el tud látni, azt hiszem ehhez nagyon kell az elhivatottság, a szakma szeretete, a szenvedély és bizonyos fokú megszállottság. Nóra az öntudatra ébredt nő alakja, aki fellázadt a férfi-központúság és a női lehetőségek korlátozottsága ellen. Egyrészt teljesen érthető és napjainkban is hiteles az út, amelyet végül bejárt. A függetlenség, a saját életének megélése, az önállóság, a karrier, a szeretők, az egzisztencia megteremtése. Egyfelől tiszteletre méltó, ahogyan mindezt önerőből, egyedül, segítség és különösen férfi segítség nélkül megteremtette. 

Másfelől ott van az elhagyott férj, Torvald (Csankó Zoltán) története. Ha Torlvald egy érzelmi terrorista, egy zsarnok lenne, aki bezárta és megfojtotta a nőt, sokkal könnyebb lenne azonosulni Nóra döntéseivel és tetteivel. De Torvald nem egy zsarnok. Ő szerette Nórát, szerette a családot, semmi elítélhetőt és megvetendőt nem találtam benne. Persze, a tökéletestől nagyon messze van és vannak hibái, mint mindannyiunknak.

A nagy kérdés épp itt kerül képbe: meddig hajszoljuk a tökéletességet akár önmagunkkal, akár a társunkkal kapcsolatban? Miért válunk önzővé, önérvényesítővé, férfi és nő miért tekintik egymást lecserélhetőnek, helyettesíthetőnek? Miért alapítunk családot, ha aztán fellázadunk és elhagyjuk? Persze nyilván van létjogosultsága a kérdést más aspektusból is feltenni: azért, mert férjet / feleséget választunk és családot alapítunk, bezártuk-e magunkat? Lemondunk-e minden lehetőségről, karrierről, társakról, az életünkről? 

Személyes véleményem persze van az ügyben: szerintem sosem volt még annyi magányos ember, vagy épp boldogtalan párkapcsolatban és házasságban élő ember, mint manapság. És ennek persze egyenes következménye a hűtlenség, a családok felbomlása, az álmok kergetése, a fiatalságunk újraélése. Nem véletlenül ismert a "kapuzárási pánik" jelensége. Aztán ha már kiéltük magunkat, meg jól kihasználtuk egymást, különböző megoldásokat választunk. Van, aki visszamegy a családjához, van, aki éli tovább a második fiatalkorát, van, aki a magányt választja.

A fő kérdés szerintem leginkább az: miért nem tudunk normálisan együtt létezni egy társas kapcsolatban? Miért nem tudjuk tolerálni egymás hibáit, hiányosságait? Miért kergetjük mindig csak a jobbat? És az a jobb valóban jobb? Miért nem tudunk gátat szabni az önzésünknek, egyéni vágyainknak? Miért veszett ki ebben a felgyorsult világban az elfogadás, egymás tisztelete? Miért vált természetessé, hogy magára hagyjuk a másikat a bajban? És aki ezt megteszi, vajon később visszakapja-e az élettől? 

A bejegyzéseimben teret szoktam engedni egy-egy vadabb asszociációnak és áthallásnak, most sem lesz ez másképp. Ahogy kirajzolódott Nóra karaktere, eszembe jutott, hogy milyen jól kiegészíti egymást ez az előadás és az Átriumban látható Az őrült nők ketrece. Ott is van egy fiú, aki hazatér az apjához, bejelenti, hogy megnősül, és szüksége van a szüleire: anyára és apára. Igen ám, csak anya már rég lelépett, és nem is találkoztak soha. Ez az anya Sybill, aki a fia születése után lelépett, és új életet kezdett egy milliárdossal. A színpadon nem is jelenik meg. Bár sokáig ott a remény, hogy megismerjük őt a fiú esküvőjén, végül egy táviratban közli: közbejött valami, és nem tud részt venni. Nóra személyében ezt a Sybill-t láttam kinagyítva, az ő történetét megismerve. 

Üde színfolt az előadásban Nóra lánya, Emmy (László Lili), aki bár hordozza Nóra természetét, nem igazán fogadja el a nő döntését. Ez óriási kettősség benne és biztosan nyomot hagy később az életében, társas kapcsolataiban. Nem mondhatjuk, hogy ideális mintát hoz otthonról... Megismerve egy ilyen nőt, érezhetjük, hogy úgymond "zűrös"...de vajon ő tehet erről?

És a szerethető karakter dadaként Anne Marie (Bodnár Erika), aki anyja helyett anyja volt Emmy-nek. Nórával kemény dialógusokat folytat. Kiderül, ő is lemondott a gyerekéről más gyerek nevelése miatt. Ő sem tökéletes karakter. 

Általánosságban elmondható, hogy nagyon nehéz egyensúlyt találni az egyes szereplők erkölcsi normái között, általánosan érvényes okosságokat pedig nem lehet a helyzetre húzni. Mégis, hitem szerint léteznie kell egy elfogadható középútnak az egymás megfojtása, bezárása, és a teljes szabadosság között. Tudom, nagyon vékony a határmezsgye. De még ma is látunk példákat működő párkapcsolatokra és házasságokra, egymás tiszteletére és szeretetére. Szerintem a fő kérdés ebben a tekintetben egyedül az, hogy belerakjuk-e azt a melót a boldog életbe, amit szükségszerűen bele kell tenni? És mindenki beleteszi-e ezt a melót? Ha itt aránytalanság van, ideig-óráig elégséges lehet, hogy az egyik fél többet tesz bele...de itt már megdől a kínos egyensúly. Végső soron a társas létben nem marad más megoldás, mint kölcsönösen odafigyelni egymásra. Nem arra, hogy szerintem mi a jó a másiknak. Hanem arra, hogy valójában mi a jó a másiknak, nekem, és nekünk. Ha ez megvan, elkerülhető a kataklizma. 

És két szubjektív tapasztalattal zárnám az írásomat, sajnos mindkettő kellemetlen, emberi sztori. Az előadás kezdése előtt elmentem mosdóba, és kifelé felkaptam a fejem arra, hogy női hangokat hallok a férfi mosdóban. Kilépve a helyiségből látványosan -megszólalás nélkül!- és kicsit értetlenkedve, mosolyogva felnézem az ajtóra, jelezve, hogy nem értem a jelenséget. Az ajtó előtt álló kétajtós szekrény úr a maga intelligenciájával ezt észlelve egyből rám förmedt: "Fiatalember, mi nem tetszik?" Erre válaszoltam, hogy ez egy férfi mosdó. És valami elképesztő agresszív és bunkó módon belekezdett egy monológba (Annyit értettem belőle, hogy "én engedtem meg nekik, hogy bemenjenek" - de ő is csak néző volt), de nem hallgattam tovább a fröcsögését, távoztam. Azért itt megjegyezném, hogy nem hallottam még olyat a színház-történetben, hogy az előadás kezdése nem várta volna meg a mosdónál sorban álló nézőket. A fenti sztori további pikantériája, hogy a női mosdónál sem állt sor akkor éppen.

A helyemet elfoglalva pedig azzal szembesültem, hogy ülnek a helyemen. Egy úr foglalta el a helyemet. Meg is kérdeztem tőle, hová szól a jegye. Ő -már kicsit dühösen- nyomatékosította, hogy oda, ahol ül. Megnéztem a jegyét, egy sorral előrébb szólt. Nem csináltam belőle ügyet, de elmondtam neki, hogy szerencsénk van, mert két jegyem van, és egyedül érkeztem, ezért most nincs gond. Erre ő nyegle "eleganciával" közölte, hogy ő már akkor sem állna már fel, ha csak 1 jegyem lenne, és én kénytelen leszek kibekkelni ezt a helyzetet... 

Ebben a két sztoriban leginkább az a meglepő, hogy színház és kultúra iránt fogékony nézők körében megengedett ilyen viselkedés. Tapintani lehet a levegőben a gyűlöletet, a feszültséget, az egymás iránti érzéketlenséget, az önzést, a másik semmibe vételét. De végül örülök ezeknek az előzményeknek, mert rásegítettek arra, hogy még élesebben hassanak rám az előadásban látottak, és aládolgoztak a megértésnek.

Emberek. Van min elgondolkodnunk a társas kapcsolatainkban. Kezdhetnénk például az önvizsgálattal. Izgalmas lesz, ígérem.

nora2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 Fotó: Belvárosi Színház

 S.B. - theaterman

Egy piaci nap a Radnóti Színház színpadán

Ne engedd, hogy a tények összezavarják az értékítéletedet... - 2019.01.23.

Mindig megdobban a szívem, ha a Mohácsi testvérek Kovács Márton zenekarával újabb mesterművet alkalmaznak színpadra. Emlékszem, néhány éve volt egy elég hosszú időszak, amikor keresve sem találtam Mohácsi-rendezést Budapesten. Aztán ez szerencsére változott, jobbnál jobb előadások születtek. Azzal a sajátos, egyedi, csípős vagy épp szóvicces humorral, amit nem lehet nem szeretni. Miközben nagyon súlyos ügyekről beszélnek, képesek a humort, még akár a fekete humort is úgy alkalmazni, hogy az érthető, hatásos legyen, enyhíthessen az adott esetben tragikus történeten, vagy épp görbe tükröt állítsanak - de semmiképp nem sértőn.

Az Egy piaci nap alapját Závada Pál azonos című regénye képezi. 1946-ot írunk, a történet egy kis faluban, Kunvadason játszódik. A helyszín és a történet valós. Csak éppen Kunmadarasnak hívják az igazi helyszínt. A történet a második világháború során deportál zsidók közül hazatértekkel foglalkozik. És annak a feszültségnek a kibontakozásával és elpattanásával, amely végül pogromokhoz vezet. Még írni is nehéz ebben a témakörben, pedig ezt a borzalmat ember-tömegek átélték sajnos...na ezért is kell róla írni, gondolkodni. Mindenkinek.

Két egykori barátnő beszélgetése során elevenedik meg újra a múlt. Jelenetről jelenetre látjuk, ahogy a gyűlölet ismét munkálkodni kezd. Köszönhetően a hazugságok, csúsztatások, ferdítések tömkelegének. Amikor tényként kezdik kezelni a legvadabb sületlenségeket, amikor egy közösséget csak a gyűlölet és az ellenségkeresés kovácsol össze. Valójában nincs semmilyen közös cél, aminek felépítésén munkálkodnak. Csak a gyűlölet van, a vágy a pusztítás iránt. Nem kevés demagógiával megfűszerezve. Hogy aztán a felelősség elől ügyesen elbújva, egyre zavarosabb korokban egyre mélyebbre süllyedve túléljenek valahogy. Már akinek sikerül. Mert ebben a játéktérben ez marad az egyetlen fontos a szereplők számára. 

Az előadás zseniálisan megeleveníti az adott történelmi kort, a teljes zűrzavart, amikor már senki nem tudja, ki velünk és ki ellenünk. Amikor a náci kommunistává válik, a zsidó zsidó ellen fordul, igazából mindenki bánt mindenkit, és senki nem érti, mi is történik. És mi lesz a vége ennek az átláthatatlannak tűnő forgatagnak. Hogy ez mennyire igaz, azt látjuk napjainkban is. Még mindig hiányzik a szembenézés, a felelősségvállalás, a gondolkodás, a megérteni akarás. Ma is hajlamosak vagyunk a szélsőségek, a demagógia, a gyűlölet eszköztárát használni, és sajnos pontosan kirajzolódik a mai, pattanásig feszült társadalmunkban ugyanaz a lincshangulat. Ma ismét a gyűlölet kovácsol össze embereket, közösségeket. Nem létrehozni akarunk, csak hibást, bűnbakot keresni, a saját sorsunk rosszra fordulásáért mást okolni, és elpusztítani. Mégis mi adhat reményt ebben a helyzetben? Csakis az, ha egyre többen gondolkodunk, beszélünk, beszélgetést provokálunk, mert végső soron az ilyen borzalmas szörnyűségek feloldásának kizárólag egyetlen útja marad: a szembenézés. Számomra bizakodásra ad okot, hogy ma egyre több hang kezdeményezi a párbeszédet, ma már nem lehet olyan könnyedén szőnyeg alá söpörni húsba vágó ügyeket - de még mindig nagyon el vagyunk akadva ebben a folyamatban és egyáltalán nem tartunk ott, ahol kéne, vagy lehetne,,,

Az előadás igazi bravúrja, hogy az összes színész végig jelen van a színpadon, sőt egy színész több szerepet is eljátszik. A folyamatos jelenlétet szükségszerűvé teszi Khell Zsolt díszlete is: bezárja a szereplőket abba a térbe, ahol a történet játszódik. És nincs menekvés. A történelem is bezárta, csapdába csalta őket... Csodálatos a darabban, ahogy pillanat alatt lezajlanak a helyszín-változtatások. Hogy elevenedik meg a két barátnő beszélgetése, a bál, a tárgyalás, és a kegyetlen leszámolások. Igazán nagy kihívás a színészeknek, és óriási fegyelmezettséget és alázatot követel meg az, hogy ilyen gyönyörű egységben tudjanak együttműködni a Radnóti színpadán. Ez nyilván betudható Mohácsi munkamódszerének, hiszen nincs egy előre leszögezett és kőbe vésett koncepció. Teret ad a színészeknek, hogy megtalálják a karakterüket, maguk színezzék, fedezzék fel és tegyék tökéletessé - miközben együtt alakítják a történetet.  Azt azért kiemelném, hogy az előadást egy felvonásban, közel két és fél óra időtartamban játsszák, szünet nélkül

Mohácsi János kiváló ismerője ezeknek az emberi játszmáknak. És úgy általában az emberi természetnek. Szívbe markolóan képes megragadni az egyes jelenetek mögötti emberi hitványságokat, és úgy bemutatni ezeket, hogy ma is igen élesen és aktuálisan hasson. Mindez tetten érhető az előadásaiban visszatérő szófordulatokban, intelligens humorában, és abban a katarzisban, amit képes kiváltani a nézőkből.

Ezt a tisztítótüzet az előadás befejező jelenete emeli a csúcsra. Ez a néhány perc valahogy belopja a néző szívébe a reményt mindazok után a szörnyűségek után, amiket a történet elmesél. Az előadás után valahogy mindig sikerül emelt fővel, megtisztulva hazaindulnom, tényleg ad egy felszabadító reményt, ami sokáig elkísér. Hiszen ez az előadás -legalábbis reményeim szerint- nem ér véget a ruhatárban. Jó lenne, ha sokan hazavinnék a gondolatiságát és hagynák, hogy munkálkodjon. Hogy feltegyük a szükséges kérdéseket, elvégezzük egyenként magunkban azt a munkát, amit el kell, és közösen tegyünk azért, hogy többé ne történhessen meg hasonló eseménysor. Igaz ez a háborúra és a pogromokra is. A gyűlöletet csak magunkban tudjuk megszüntetni. Az "egy emberként vigyétek" helyett "egy emberként gondolkodjatok" lehessen a vezérelv...

Szereplők:

Martinovics Dorina, Radnay Csilla, Pál András, Porogi Ádám, Lovas Rozi, Sodró Eliza, Gazsó György, Kelemen József, László Zsolt, Schneider Zoltán, Róbert Gábor, Józsa Bettina, Konfár Erik, Némedi Árpád.

Zenekar:

Kovács Márton (hegedű), Gyulai Csaba (ütő/gadulka), Móser Ádám (tangóharmonika), Némedi Árpád (cimbalom).

egy_piaci_nap.jpgPlakát: Tóth Andrej

S.B. - theaterman

12 dühös ember

Ítélet 2019.01.20-án

Egy férfit megölnek. Egy fiút megvádolnak az elkövetéssel. A férfi fiát látják, vagy látni vélik többen, majd egyre többen rögtön a bűncselekmény elkövetése után. Az esküdtszék összeül. Egyhangú döntést kell hozniuk. Döntésük csakis akkor érvényes, ha mindannyian azonosan szavaznak: bűnös, vagy ártatlan? Ha elítélik, lehet, hogy egy ártatlan embert végeznek ki döntésük eredményeképpen. Ha felmentik, lehet, hogy egy közveszélyes és hidegvérű gyilkost engednek vissza a társadalomba. Középút nincs. Ellenben pokoli hőség van a tárgyalóteremben, és a légkondícionáló berendezés sem működik. Vagy mégis?

A Tizenkét dühös ember tűpontos és úgy tűnik, örökérvényű korrajza a társadalomnak, talán magának az emberi természetnek is. Ítéletek és előítéletek, vélt és valós sérelmek, nagy adag önzéssel, általánosítással, megkérdőjelezhetetlen bölcselkedésekkel fűszerezve. Dobálunk, dobálunk, és eszünkbe sem jut a régi-régi mondás: az vesse rá az első követ, aki közületek bűntelen.

Tizenkét ember a színpadon, mindannyian más élethelyzetben, más egzisztenciával, eltérő hétköznapokkal, gondolkodással, észérvekkel és érzelmekkel, más-más korosztályból, az egyetlen közös bennük, hogy mind férfiak.

Látunk itt öltönyös urat, agilis fiatal marketingest, keménykötésű nehézfiút, a puszta létezéséért is szinte bocsánatot kérő csinovnyikot, fiatal bevándorlót (igen, migránst!), túlontúl precíz levezető elnököt, nevelésében kudarcott vallott apát, és egy titokzatos, szinte már bosszantó nyugalommal bíró egyetlen kétkedőt. Egyet a tizenkettőből. Aki, bár maga sincs meggyőződve a megvádolt fiú ártatlanságáról, mégis úgy érzi, nem helyén való, ha a többiekkel együtt és velük teljes egyetértésben, zsigerből halálba küld egy ismeretlent. Anélkül, hogy újra megvizsgálnák a tényeket (?), a bizonyítékokat, a vádemelést, az eljárást. Egyáltalán anélkül, hogy legalább beszélnének róla. A kiinduló állás ugyanis tizenegy-egy, a kivégzés javára...

De ki lehet ez az egy? Az ördög ügyvédje? Netán Roy Cohn, vagy Mephisto személyesen? Ki lehet ez a rejtélyes, megátalkodott alak?

Az érvek és ellenérvek ütköztetése során egyesekben alapos kétség merül fel, másoknak a meglévő álláspontja csak még szélsőségesebbé válik, és a legszebb, ahogyan a kettő összekeveredik: egyik csapatból a másikba igazolva, majd vissza. Alapos kétségük van, aztán ez megváltozik, majd újra megváltozik. A legtöbbjük persze igyekszik érvelni: a döntéseiket, vagy épp annak megváltoztatását konkrétan indokolni tudják, vagy tudni vélik. Mások csak az aktuális többség döntését követik, szolgalelkűen. Megint mások csak azért mondanak bármit, hogy legyen végre vége ennek az ülésnek a kánikulában, és hazaérhessenek a meccsre.

Az igazi és meghatározó párharc a Gyabronka József és a Mucsi Zoltán megformálta két esküdt között bontakozik ki. És bár mindannyian mások is szükségszerűen kulcsfigurák az előadásban az egyöntetü döntés terhe miatt, a releváns törésvonal mégis kettejük között húzódik. Távolabbról nézve ők a két manipulátor, akik tudattalanul is hatnak és befolyásolják a többiek véleményét, döntését. Kíváncsi lennék, egy pszichológus hogy értelmezné ezt, mit tárna fel egy ilyen félelmetesen manipulatív duó viszonyában. Az tuti, hogy ez akár egy igen komoly esettanulmány is lehetne.

Az előadással először a Nemzeti Színházban találkoztam. Szerencsés csillag-együttállás volt. Parádés szereposztás, lenyűgöző színészi játék. Az előadás értékéből ott csak a plexi vont le valamennyit, a mai napig nem értem annak szükségességét. És tegyük hozzá, hogy akkor voltam joghallgató, kapaszkodtam a székembe, hiszen a szemem láttára elevenedett meg a szakma, és annak minden visszássága, (hitványsága?) is. A nemzetis előadás etalon volt. Mégis, amikor megtudtam, hogy az Átrium műsorra tűzi, nem volt kérdés, hogy újra lelkes legyek. Azt hiszem, az Átrium csapata az egyetlen ma, amelynek gondolkodás nélkül meg tudtam szavazni a bizalmat. És jó döntés volt.

Itt az ideje 2 szubjektív, szerzői beszúrásnak:

1.) //Egy szimultán példa, amikor hasonlóképpen éltem meg az "ennél jobb már nem lehet"-élményt...  Emlékszem, 2006-ban az akkori Guns N' Roses (aminek már Axl Rose-on kívül semmi köze nem volt a Guns-hoz) koncertet adott az Arénában Budapesten. És épp aznap délután buktam meg munkajogból :) Teljesen átszellemülten, extázisban érkeztem a bulira, ami egyébként laza 4 órás késéssel, éjfél körül kezdődött. Persze így is óriási emlék. Akkor még hosszú hajam volt, a koncert után vágattam le azzal, hogy "ekkora buliban úgysem lesz többé részem". Aztán 2018 nyarán eljutottam az újra összeállt  eredeti felállású Guns lengyelországi koncertjére. Pontos kezdés, hatalmas, 3,5 órás gigakoncert. Nos, az átriumos Tizenkét dühös ember ugyanezt az élményt adta meg a korábban felülmúlhatatlannak hitt nemzetis utánÉs még a személyes sztorim is mekkora párhuzamot mutat az előadáséval: szentül meg voltam győződve az igazamról, hogy nem lesz, nem lehet jobb, és tessék, lett :) //

2.) //Nagy meglepetés volt számomra Lecső Péter, szintén szubjektív okok miatt. Őt ebben a darabban láttam először színészként. Róla írtam fentebb, hogy a keménykötésű nehézfiú karakterét hozza. Amikor először néztem a darabot, előtte kint cigiztem az Átrium előtt. Ő is ugyanezt tette, és valami vicceset mondott, amit pont meghallottam és ösztönösen felnevettem. Megfordultam, ez a poén vajon honnan jött, és akkor szembesültem vele. A következő 10 másodpercben az járt a fejemben, hogy most talán idelép, beterít egy ütéssel, és meghalok. És valóban találkozott a tekintetünk, de ekkor ő is felnevetett, aztán beszélgetésbe elegyedtünk. Még ahhoz is vettem a bátorságot, hogy visszapoénkodjak. De ekkor még mindig abban a hitben voltam, hogy ő is néző, vagy a staff tagja. Nagy meglepetés volt, amikor felment a függöny és szembesültem azzal, hogy ő az egyik esküdtEz is egy személyes sztori, de alátámasztja az előadás fősodrát: találkozunk, gondolunk egymásról valamit, és lehet, hogy a valóság teljesen más? //

Nincs ember, aki ne tudna azonosulni a szereplők egyikével, vagy másikával, vagy kellő élettapasztalat birtokában mindegyikükkel.

Van-e abszolút igazság? Vagy az igazság is relatív?

Van-e jó döntés?

Mihez van jogunk? Mi a kötelességünk?

Megvéd-e minket a törvény? Jók-e a törvények?

Érv-e az, hogy "ezek mind ilyenek", hogy "így szoktuk", hogy "mindig ez van"?

Van-e létjogosultsága az általánosításnak akkor, amikor egymással sem értünk szót? Amikor ugyanaz mindenkinek mást jelent? És meddig lehet relativizálni, a szavakat forgatni, önmagunkat felmenteni?

Hol húzódnak meg a felnőtt lét felelősségvállalásának határai?

Befolyásolja, befolyásolhatja-e a kor, az előítélet, a társadalmi, vagy épp politikai helyzet, a nyári hőség, az esti meccs, vagy a reggeli ébredés a véleményünket, a döntéseinket?

Vállaljuk-e a döntéseink következményeit?

Mindeközben ne felejtsük el: emberek vagyunk. Tévedhetünk. Döntünk jól és rosszul is. Milyen jó lenne, ha lenne egy adekvát használati utasítás, vagy egy best practice az emberélethez. Miközben, ha jobban figyelünk, épp a hiányosságok, a tökéletlenség, a hiba az, ami mentén meg tudja szeretni az egyik ember a másikat - ha valóban akarja (!), meg ha a másik hagyja...

El szoktam követni a blogomon azt a vakmerőséget, hogy teret engedek vadabb asszociációknak. Zárásul álljon itt egy. Szívesen megnézném az előadást csupa női esküdttel. Minden változatban: férfi elkövető és női áldozat, női elkövető és férfi áldozat, női elkövető és női áldozat, és persze az eredeti felállásban is: férfi elkövető és férfi áldozat. DE: az esküdtek mindannyian nők! Nő és férfi teljesen másként működik, gondolkodik, ítél. Nyitott lennék a Tizenkét dühös ember fenti változatainak megtekintésére is.

Az Átrium az alábbi esküdteket kérte fel a döntésre:

Brasch Bence, Debreczeny Csaba, Fehér Balázs Benő, Gyabronka József, Kovács Máté, Lecső Péter, Lugosi György, Mihályfi Balázs, Mucsi Zoltán, Sütő András, Szatory Dávid, Varga Ádám

20190120_184152_3.jpg

 Fotó: theaterman

S.B. - theaterman

Diplomácia

És Párizs még mindig áll... - Te hogy döntenél?!

Nekem még nem volt szerencsém megcsodálni a gyönyörű Párizst. De rajta van a bakancslistámon. Ez, a történelmileg kevésbé ismert történet, bármilyen megdöbbentő is, azt meséli el, hogyan lehetséges, hogy megnézhessem egyszer Párizst, ha szeretném. Egy találkozáson múlt, hogy Párizs 1944. augusztus 25-én nem vált a földdel egyenlővé. Egy ember döntésén, és egy másik ember érvein állt, vagy bukott a város, és benne anno 2 millió ember élete.

És Párizs áll. A háborúban vesztésre álló Németországot vezető Choltitz tábornok (Sztarenki Pál) a város aláaknázására és teljes elpusztítására készül. Már csak kétezer katonája maradt, az utánpótlás elakadt. Németországot meg kell védenie, az ellenséget feltartóztatni, és ennek egy ilyen vesztes helyzetben nincs más útja, mint Párizs elpusztítása. Choltitz nem tud aludni. Egybefolynak nappalai az éjszakákkal. Egészsége megromlott, tömi magába a gyógyszert, egyre csúnyábban köhög. Családja van. De parancsa is. Katona, tehát a parancs mindent felülír.

A végzetes nap előtti éjszakán egy rejtélyes látogatója érkezik: Raoul Nordling (Alföldi Róbert) svéd diplomata. Akinek egyetlen célja lebeszélni a tábornokot kegyetlen tervének végrehajtásáról. Lebilincselő, felhevült, értelemmel és érzelmekkel hevített, feszült, életről-halálról szóló parázs vita veszi kezdetét, aminek nem kisebb a tétje, mint egy kegyetlen tömegmészárlás megakadályozása. Amikor ekkora a tét, a vitában kérlelhetetlenül váltják egymást az észérvek és az érzelmi érvek. Nordling minden lehetséges eszközt bevet, hogy elérje célját.

De vajon lehetséges-e, és ha igen, miként közös nevezőt találnia egy parancsot végrehajtó katonának, és egy humanitást képviselő diplomatának?

Szép lassan kirajzolódik előttünk, hogy a tábornok nem csak a parancs, hanem a kényszer terhe alatt is cselekszik. Hogy tervét már nem csak a parancs kiadója iránti lojalitás táplálja. Hogy ő az utolsó ember, aki még érez és gondolkodik. És Nordling éppen ezért őt keresi fel. Tisztában van azzal, hogy Choltitz nem vakhitű náci, hogy bár kemény és következetes katona, de a kérdéseket ő is felteszi, a kegyetlenkedésekkel nem tud azonosulni, a lelke és a benne élő erkölcsi parancs akadályozza, hogy megtegye, amire készül. De ha parancsát megtagadja, a családját végzik ki egy rá szabott törvény rendelkezése értelmében.

A kegyetlen vitában elszabadulnak az érzelmek és indulatok. Choltitz-ot szinte felőrli, hogy nem tud jól dönteni. Ha végrehajtja a parancsot, Párizst felrobbantják, és milliók halála szárad a lelkén. Ha Párizst megkíméli, az ő- és katonái családját kíméletlenül kivégezteti Hitler.

Te hogy döntenél? A tábornok a diplomatának is neki szegezi a kérdést: A helyemben Te hogy döntenél? Nordlingnak első alkalommal szerencséje van, mert a megcsörrenő telefon megmenti a válaszadás terhétől. A tábornok azonban nem nyugszik, ismét neki szegezi a kérdést: Te hogy döntenél?

Gondoljunk bele. Az élet folyamatos döntések sorozata. Mi nem életről és halálról döntünk nap mint nap, mégis, néha még a csekély dolgokban is milyen nehezen, milyen hosszú idő után, mennyi idő alatt mennyi szempontot végiggondolva és mérlegelve döntünk? Choltitz tábornoknak mindössze néhány órája volt arra, hogy döntsön, majd a diplomatával folytatott találkozása eredményeképpen a döntést felülvizsgálja, és esetlegesen módosítsa. Ezt  a két tűz között őrlődést Nordling is érzékelte. De vajon tud-e bármiféle megoldást javasolni Choltitz-nak, tud-e bármilyen rejtett, titkos utat a családja megmentésére?

Alföldi Róbert és Sztarenki Pál kettőse lebilincselő, feszes kamara-előadást hozott a Rózsavölgyi Szalon színpadára. Ők a két főszereplő, bár az előadást remekül kiegészítik a fiatal, szinte gyerek-katonák Helmut Mayer (Varga Ádám); Werner Ebernach (Sütő András); Hans Brensdorf (Bárdi Gergő), akik szeméből kiolvasható az egész háború értelmetlensége, a fiatal halál érthetetlensége. Persze köztük is van, aki a végsőkig ragaszkodik parancsnokához annak hitelessége miatt. Az életét adná Choltitz-ért, apafiguraként tekint rá, ami érthető, hiszen a tábornok végig konzekvensen képviselte elveit, hiteles maradt egy embertelen világban. Más katona ugyanakkor elvégezte a neki szánt feladatot, és menekülne. Neki sem az "ügy", sem a tábornok nem ért annyit, hogy az életét adja érte. Első nézésre az ember elítéli ezt a viselkedést, de ha belegondolunk, hogy fiatalon, tele tervekkel vállalnánk-e a halált pusztán lojalitásból, vagy megpróbálnánk életben maradni, nem olyan egyértelmű a döntés. Te hogy döntenél?

Ebben a korban az életben maradás volt a tét. És voltak hősök, és voltak életben maradók. És voltak hősi halottak, és voltak szerencsével életben maradtak. A háború természete miatt azt hiszem, egyik csoport sem ítélhető el. Kinek van joga azt mondani: meg kellett volna halnod? Te hogy döntenél?

Szívből remélem, hogy nem fordul elő többé az emberiség történetében, vagy az egyes emberek életében olyan, hogy ekkora döntéseket kelljen meghozni. Most is forr a világ, de nem lehet újra háború. Az emberhalál nem lehet megoldás semmire. Semmilyen indok nem lehet legitim emberek, népek, népcsoportok kiirtására, városok elpusztítására. És meggyőződésem, ha nem lennének a világban olyan emberek, mint Nordling és Choltitz, akkor már nem lenne élet ezen a földön. 

Ha első lépésként a saját lelkünket felülvizsgáljuk, feltérképezzük a bennünk élő gyűlöletet és ellenségeskedést, majd bölcs belátással kezeljük ezt, elkerülhető a tragédia. A háború ugyanis nem a fejünk felett zajlik. Háború azért van, mert hiányzik az önvizsgálat. Az önvizsgálathoz pedig nem kell sem politikusnak, sem fegyvergyárosnak lenni. Vizsgálódjunk magunkban, egyenként. Aztán vizsgáljuk meg egymást is. Ahogy Choltitz és Nordling is önvizsgálatot tartott, majd egymást is vizsgálták. Megbeszélték az ellentéteiket. Nem a zsigeri gyűlöletet és egymás elpusztítását tűzték a zászlajukra. Meghallgatták egymást

Alföldi egy vakmerő és pimasz Nordling-ot hoz az előadásban: megengedi magának azt a luxust, hogy ironizál és időnként cinikus hangot üt meg. Még azután is, hogy Choltitz tarkón akarta lőni. De Nordling ezt is tudta higgadt érvekkel kezelni. Nem tudom, a való életben létezik-e ilyen hidegvérű nyugalom és vakmerőség, de a színpadon elképesztően jól hat.

Ahogy Choltitz vívódása is Sztarenki Pál révén: egy kezdetben látszólag egyértelmű helyzetnek kibontakoznak a részletei: úgy történelmi, mind emberi és erkölcsi oldalon. Elképesztő önismeret és emberi tartás kellett ahhoz, hogy felülvizsgálja az általa pár órája még egyértelműnek tűnő helyzetet. Közhely ugyan, de önmagunk legyőzése tényleg a legnagyobb megtisztulás! És néha ezzel milliók életét mentjük meg (!)

Az előadás kapcsán két párhuzam villant fel bennem. Az egyik Az utolsó óra, ami hasonló felépítésű kamaradarab: Lewis professzor és Freud vitája arról, van-e Isten. A másik A tizenkét dühös ember. A közös, hogy ott is egy embernek merült fel kétsége. A különbség, hogy ott az 1 embernek 11 másikat kellett meggyőznie, itt viszont egy ember áll egy emberrel szemben. Igaz, a Diplomáciában nem egy ember élete a tét, hanem 2 millióé. 

A viszonylag kevés szereplővel operáló, kamara-jellegű előadások szerintem egyfelől jutalom-játékot jelentenek a színészeknek, másrészt elképesztő kihívást is, hiszen nagyon jelentős mennyiségű szöveget kell fejben tartaniuk ilyenkor. És az ilyen estéken élhetik igazán ki magukat, ez sugárzik is a színpadról. Igazán örömteli és megtisztelő, hogy láthatunk ilyen előadásokat, szívből gratulálok az alkotóknak. És szívből hála a Rózsavölgyi Szalonnak, hogy őrzik a kultúrát, és ilyen színvonalú estéket biztosítanak.

A konklúzió képletesen egyszerűen leírható, emberileg a mai önző világban annál nehezebben megvalósítható:

Tézis + Antitézis = Szintézis

diplomacia.jpg

 Fotó: Rózsavölgyi Szalon

 S.B. - theaterman

Egy, kettő, három

Egy óra alatt kifordítani a világot a négy sarkából... - 2019.01.16.

Egy bankigazgató élete nem könnyű. Mindig résen lenni, mindig több lépéssel előre gondolkodni. Gyors megoldásokat találni, a válsághelyzeteket prompt kezelni, kiváló személyzetet fenntartani, és a gépezetet folyamatosan olajozni. Tendenciák, változások, számok, pénz, pénz, pénz.

Egy ilyen bankpalota élén áll főhősünk, Norrison bankigazgató (Alföldi Róbert). Bár mindennapjait főként hű fegyverhordozójával, Graef titkárral (Lugosi György) folytatott párbeszédekből ismerjük meg, most egy egészen új kihívással kell szembenéznie. Neki, a top menedzsernek, méghozzá jelentős időnyomás terhe alatt. Norrison épp a pihenésére készülődik felségével, az erkölcsi fárosszal. Próbálja kikapcsolni az agyát. A folyton pörgő fogaskereket. Bár fizikai fájdalmat okoz neki, ha nem intézkedhet, ha el kell engednie a telefonját. Nem tud pihenni, nem tud kikapcsolni. Képtelen rá. Büntetésként éli meg.

Ám napjait nem csak a munka bonyolítja: épp vendégségben van nála egy amerikai milliárdos lánya, Lydia (Lénárdt Laura), akinek apja potenciális szakmai partner is egyben, friss tőke bevonásának lehetőségével a levegőben, mely nélkül Norrison borúsan látja a jövőt. Lydia rendesen bedobja a homokszemet a gépezetbe. Hiába Norrison mindenre kiterjedő, pásztázó figyelme, a feladatok célirányos kiadása és a végrehajtás folyamatos kontrollja, ez a lány rendesen kifogott rajta. Fiatal, vonzó nő, és időtöltései során bizonyos értelemben kikerült Norrison látóköréből. Meg is lett az eredménye. Pihenésre indulása előtt hősünknek szembesülnie kell a tényekkel: Lydia szerelmes lett. És már 4 hónapja férjhez is ment. És 12 hete anyának érzi magát. És nem egy milliárdos csemetéjét hordja a szíve alatt. És ennek egy részét már a szülőkkel is megosztotta, akik úton vannak hozzá, egy óra múlva érkeznek Norrison-hoz.

Innentől valós időben 60 perc áll rendelkezésre, hogy Norrison megoldást találjon. A 60 perc valóságos real-time az előadásban: ténylegesen 60 perc telik el a bonyodalom kipattanása, és a megoldás kivitelezése között. Mit is kell megoldani? Riasztani a teljes személyzetet, megismerni a szerencsés férfit, Fusz Antalt (Szatory Dávid), és teljesen átalakítani, "megcsinálni", Lydiához méltó partivá tenni őt. Ahogy a bűvészek teszik. Nehezítő körülmény, hogy Antal, a meggyőződéses munkásosztály képviselője nem igazán együttműködő az általa gyűlölt és egész életében üldözött kapitalizmus fellegvárának urával. A folyamatos cselekvés mellett Norrisonnak újra és újra meg kell küzdenie Fusz tiltakozásával, az állandó szájkarate pedig értékes időt vesz el az egyébként is szűkös egy órából. Sejthető, hogy nagyon feszes, lebilincselő az előadás, a néző izgalommal várja, sikerül-e a vállalkozás, mi fog kisülni ebből. 

Az iszonyatosan nagy mennyiségű, ráadásul végig feszes tempóban elmondott szöveg és folyamatos feszültség ellenére igazi vérbő vígjátékot látunk a színpadon, az előadás kimaxolja a helyzetkomikumot. Znamenák István rendező kiválóan ismeri az emberi játszmákat, a végletes karakterek ütköztetésének összes poénját és abszurditását kibontja, kiváló színészekre szabva a karaktereket. És ebben a szűk időben arra is van alkalma, hogy egy kicsit kibontsa Norrison emberi oldalát is. Mert bár nehezen hihető, de van neki.  Sokáig azt látjuk, hogy érzelemmentes, csak a tényekkel foglalkozó, pihenésre képtelen, már-már szociopatának látszó menedzser, egy ponton mégis törékennyé válik. Egy nő miatt. Egy szerető miatt. Bár csak pillanatokra, de képes elérzékenyülni. Képes szeretni, hiányolni, össze tud törni a szíve. És a munkába menekül. Ez valóban működő dinamika: az ember, ha a magánélete összeomlik, gyakran a munkába menekül. És hát Felixnek (Debreczeny Csaba) köszönhetően Norrison szembesül vele, hogy imádott Begóniája már nem csak az övé...inkluzíve. Szóval marad a meló, amiből most van is épp elég :)

Alföldit ebben a szerepben kicsit a My fair Lady Higgins professzor alakításhoz tudom hasonlítani: ott is kérlelhetetlen, munkamániás hajcsárt játszik, egy látszólag kőszívű, kiállhatatlan és undok alakot, bár a két sztorinak más köze nincs egymáshoz :) Jól áll neki ez a karakter. Kicsit magának való, öntörvényű, de ezzel együtt megkérdőjelezhetetlenül hiteles és pont ezért tisztelendő, és megkockáztatom, szerethető. Szerintem Norrison is szeret, csak hát a maga módján. Akárhogy is, olajozza a személyzetét, akik követik őt és hisznek benne. Mindenki a rendelkezésére áll, és ő sem fösvény velük. A szigorú bankigazgató hiteles tud maradni, ezért a néző is vele tud érezni, noha erkölcsileg nyilván megkérdőjelezhető, ahogyan eljár. Ezért van ott, ahol van. Bennem felmerült a kérdés, hogy vajon anno a Nemzetit hasonló elvek mentén vezethette-e? Az is egy csodálatos és sikeres 5 éves időszak volt, és ő maga nyilatkozta nem egyszer, hogy a munkában nagyon kemény szokott lenni. A manapság egyre jobban teret hódító "Hogyan csinálj nagy karriert" kezdeményezések helyében Norrisont elsők között hívnám meg egy motivációs, coaching előadásra :) Vitathatatlan, hogy mindig megtalálja a megoldást, minden vállalkozását sikerre viszi. Legbelül ő maga is tudja, hogy amit tesz, morálisan nem mindig helyes. Tudja, hogy az egész csodagépezet akkor volt a legszebb, amikor még csak a fejében létezett. Tudja, hogy amit mi az egész emberiségnek nevezünk, nos, az szégyellje magát.  

Az előadás fő sodrát Norrison, Lydia és Antal színpadi jelenléte adja. Amit csodásan egészítenek ki az epizódszereplések, melyek során 1-1 színész több szerepben is feltűnik - ami meglehetősen emberpróbáló feladat. Ilyen Kunó kisasszony (Parti Nóra), a főnök titkárnője, aki készségesen számolja vissza 10 percenként a hátralévő időt, a maga csodálatosan erotikus kisugárzásával. Aztán az asszisztensek, Posner kisasszony (Sipos Viktória), Brasch kisasszony (Hajdú Csilla) és Petrovics kisasszony (Horváth Emmi), akik szintén szemrevalók, dolgosak, és persze Krisztián (Barna Zsombor / Nyulassy Attila) vonatkozásában némi szerelmi bonyodalom részesei is, amit persze Norrison mint jó menedzser, visszaterel a maga medrébe. Ebben a vonatkozásban nekem kifejezetten szimpatikus Norrison döntése: lefejezte a csábítást. Menjen vissza mindenki szépen a maga párjához. Ő Begónia miatt pontosan tudja, milyen megcsalva lenni, nem engedi, hogy a beosztottjai ugyanezt a hibát elkövessék.  Azért meg nem fogom védeni. Értem, hogy fáj Begónia, de ne feledjük, hogy Norrison épp a feleségével indulna pihenni...  És persze kihagyhatatlan megemlíteni az igazán előkelő nevű Gróf Dubois-Schottenburg-ot, akit Mihályfi Balázs parádés alakításban láthatunk a színpadon. Mihályfi az Átriumos előadásokban mindig erős karaktereket hoz. Kisebb és nagyobb szerepekben is látható, de mindegyikben nyomot hagy a nézőkben. Parádés, hogy minden szerepéből úgy hozza ki a maximumot, hogy emlékezetes marad. 

Több szerepben feltűnik örök kedvencem, Némedi Árpád (Dr. Pinsky / Dr. Wolff), valamint Janicsek Péter (Osso / Dr. Faber), és Fehér Balázs Benő / Kovács Máté (Ciring / Colleon), izgalmas karakterek egész tárházát felsorakoztatva és kiszínezve, emlékezetessé téve a komédiát. A rendelkezésre állók általános közös vonása a korrupció, a pénzért vállalt lojalitás. A megfelelő összegért megfelelő diagnózist felállító orvos, a pénzért Fusznak új nevet kölcsönző fizetett "apa", a szerződéseket pénzért megrendelt tartalommal készítő ügyvéd, a minden simlihez hozzájáruló tanács, stb...valahonnan azért ismerős működés ma Magyarországon, nem?! ..........

Mivel vígjátékot látunk, általános konzekvenciákat levonni nehéz, hiszen az előadás alapvetően szórakoztat. Azzal, hogy folyamatosan felismerjük benne a mindennapjainkban is jelen lévő játszmákat, karaktereket. Hogy vajon boldogabb-e a gazdag, mint a szegény? Vajon tényleg pénzben és hatalomban mérhető egy ember élete? Pénzért mindent lehet? Vajon mennyire elfogadható az erkölcsileg kérdőjeles cselekvéssorhoz szolgalelkűen asszisztáló, megfelelő ellentételezésért lojális személyzet léte? És vajon mennyire változtatja meg a szegény embert a hirtelen ölébe hulló pénz, csillogás, lehetőségek, hatalom és úri lét? Számomra ez a kérdés nyitva maradt. Sokat játszom gondolatban azzal, vajon hogy alakul Fusz sorsa és Lydiával való kapcsolata évek múltán? Lydia részéről könnyebb választ adni, hiszen már az előadás végén kacérkodik Norrison-nal, sejtetve, hogy újdonsült boldogsága tiszavirág életűnek mutatkozik...de ezt már nem dolga bemutatni a darabnak.

Mindezzel együtt egy igazán tartalmas kikapcsolódást ígérő estében lesz része mindazoknak, akik ellátogatnak erre az előadásra az Átriumba. Amíg lehet.

S.B. - theaterman

Fotó: Puska Judit

egy_ketto_harom.jpg

 

Kasimir és Karoline

Érzetek egy új bemutatóról - 2019.01.14 - első látásra

Rég hatott rám így előadás. Amikor kijöttem a Centrálból, egy órán át semmit nem gondoltam a darabról. Ez azért lehetett, mert azt hiszem, a jelenből jöttem ki a jelenbe. Egy óra elteltével aztán beindultak a gondolatok. Főleg asszociációk, továbbgondolások, kérdések. Hajnali 1 óra körül, amikor már totális kavalkád gyűrűzött a fejemben, úgy döntöttem, nem írom meg azonnal az élményt, alszom rá egyet, és megtisztulva írok a darabról. Ritkán alkotok véleményt egy előadásról első megtekintés után, és most is hagynom kellett, hogy ülepedjen. Persze nem csak az előadáson gondolkodtam, hanem a lehetséges utóéletén is. A legvadabb gondolataimat majd a végén kifejtem :)

Nyomasztó. Ahogy a hétköznapok hangulata úgy általában. Félelmekkel, gátlásokkal, fel nem oldódó fájdalmakkal, beteljesületlen vágyakkal teli közeg. Elállatiasodó, önző, önimádó, osztályokra rétegződő társadalom, tele ösztön-lényekkel. Az egyéni, pláne "kisemberi" problémákkal mit sem törődő, részvétlen világ. Közösség? Együttérzés? Sehol. Nyoma sincs.

1929-et (?) írunk, egy gazdasági világválság kellős közepén. München, Oktoberfest. Egszisztenciát vesztett egykori "emberek" hajszolják a mulatságot, a végső menedéket, a nihilt. A felejtést, az alkoholizmust, az elállatiasodó ösztönlétet, egymás figyelmen kívül hagyását, részvétlenséget, szenvtelenséget. Az égben zeppelin, a földön pokol, de legalábbis purgatórium. Ha lehet itt megtisztulás egyáltalán. 

Ebben a közegben alkot egy párt Kasimir (Stohl András) és Karoline (Bata Éva). Aztán Kasimirt elbocsájtják sofőri állásából. Elkezdi vívni a maga poklát, hiszen elveszíti egzisztenciáját. Keresi párja megértő szeretetét, a lelki támaszt, a bizonyosságot. De hirtelen minden kapu becsukódik. Kedvese számára -alátámasztva mások véleményével- természetes, hogy ha a férfi elveszíti állását, a nő automatikusan kiszeret belőle.

Kezdetét veszi a kálvária. A klasszikus női-férfi harc. A se veled, se nélküled. Eleinte még szinte megmosolyogtató ez a párharc, hiszen azt hinnénk: ezek úgysem tudnak egymás nélkül élni. És talán happy and is lehet a vége, egymásra találnak ismét. Nos, a valóság nem ilyen egyszerű. 

Kasimir ott áll megfagyva, lesokkolva, a vásári forgatagban, eleinte intenzíven, majd egyre kevésbé követve kedvese kibontakozását: ahogy Karoline elmerül a féktelen és érzéketlen nyüzsgésben, kiszolgáltatva magát úgy a vén kéjenc hivatalnokoknak, mind a fagylaltozás során felfedezett fiatalúrnak, Schürzingernek (Varju Kálmán). A jelszó persze az, hogy mindig  csak felfelé kell törekedni. Persze nem saját teljesítménnyel, inkább a természetadta szépeséggel és némi női szeszéllyel. Valójában fogalma sincs, mit akar, nincs élet-koncepciója. Nem él, csak létezik, és kijátssza a gyönyörűségéből adódó kártyákat. Nem tudja megfogalmazni, mit szeretne. Nincs benne kitartás, sem ragaszkodás, őszinte odaadás más ember felé. Csak sodródik, erdőbe szalad, eltéved, és vélhetően hibáztatja is a sorsot azért, hogy ez történik vele. Csukott szemmel létező ösztönlény. Akire a gazdasági válságok, az egyenlőtlenségek, a feudális viszonyok korában -a kor természete miatt- szükség van. Szükség van rá azért, hogy legyen kit hitegetni és kihasználni. Aki, miután hitegették és kihasználták, értetlenkedik a saját sorsával kapcsolatban, mindig mást hibáztat, felelőst keres, de azt semmiképp nem önmagában találja meg. Mert aki szerette, az valahogy láthatatlan számára. Nem izgalmas. Nem érdekes. Uncsi. Lúzer. Sofőr.

Mindeközben Kasimir találkozik bűnöző barátjával, Szemes Franz-zal (Szabó Simon) és annak odaadó kedvesével, Ernával (Pálfi Kata). Franz és Erna kapcsolatából sugárzik a "boldogság": a börtönviselt férfi és az ellentmondás esetén ütlegeléssel szembesülő nő kettőse. Kasimir nehéz szívvel látja Erna kompromisszumait és szenvedéseit, Erna pedig mindvégig követi és csodálja Kasimir embernek maradását. Szépen lassan egymás mellé sodródnak. Pedig Erna múltja is terhelt, de nem csinál ebből titkot, tiszta lapokkal játszik.

Ahogy eljön az éj, Kasimir és Karoline élete párhuzamosan zajlik, egyre kevesebb köztük a kommunikáció, bár vissza-visszatérnek egymáshoz, ám csökkenő intenzitással. Van, hogy már nem is egymásra figyelnek, hanem harmadik fél hívja fel a figyelmüket a másik jelenlétére. És a figyelem egyre lankad.

Kasimir a súlyos terhekkel a lelkében lassan elgyászolja Karoline hiányát, Karoline meg csak él bele a lerészegedő világba, az apja korú hivatalnokok ígérgetéseibe és nagyzolásaiba, a sportkocsik nyújtotta illúzió mámorába, pedig számára is nyilvánvaló, mire is hajtanak ezek a vén kecskék. De ezt is bevállalja, ennyire lealjasodik, eldobja minden női méltóságát, hiszen a pénz, a csillogás és a vagyon egy sofőr után mindent megér - akkori hite szerint. Aztán az egyik öreg hivatalnoknak végül az életét is megmenti és kórházba viszi, ám az semmi hálát nem tanúsít cserébe. Karoline-nak itt kezd összeállni a kép. Hogy ő egy tárgy, egy használati cikk, hogy a zeppelin őt sosem fogja az égbe repíteni az urakkal. És esélye sincs felkapaszkodni a tiszteletreméltó uraságok világába. Pedig valójában ez csak két vén kéjenc, akik bármit megtehetnek.Talán abból a fajtából valók, akik "igazi kretén baromállatnak, szerencsétlen, nyomorult, ócska kis prolinak" tekintik őt. Persze nem lehet több 18 évesnél... Bizony, 1929-ben (!) ezek érvek voltak...

Számomra emberileg Kasimir a legtisztább jellem az előadásban. A történtek súlya alatt lefagyott ugyan, de tényleg szerette Karoline-t. Többszörös gyászmunkában van, mégis maradt a szétzúzott szívének egy épen maradt része, ami Erna felé indította. Erna pedig nem akaszkodott rá Kasimir-re. Az együtt töltött idejük és megismerkedésük végül egymás felé sodorta őket.

Karoline ezzel szemben visszatér az előadás végén aljasul lerészegedve Kasimir-hez, aki már Erna kezét fogja. Már mindenki kedvére kiverekedte magát jó véresre a forgatagban: a látszatélet lufijának kipukkadása után pontosan, racionálisan számba veszi, és tisztában van vele, Kasimir mit érzett iránta. Pontosan tudja, min ment keresztül a férfi. És még ekkor is manipulálni próbálja. Szerintem teljesen más ügy az, ha valaki tényleg megtévelyedik, vagy megrészegül egy mámorban, és nem érzékeli a tettei következményeit. És más ügy az, ha egyébként pontosan tisztában van a másik ember szerelmével, érzéseivel, és így hagyja cserben. Karoline-t ezért nem tudom felmenteni.

Ráadásul számomra Karoline folyamatos kísértője, Schürzinger valamiért végig ellenszenves figura. Tipikusan olyan, akire azt mondják, a szeme sem áll jól. Nyomul, mint az állat, de közben végig azt játssza, hogy kimért. Mint egy pók, aki hálót sző. És bennem ezt csak erősítette az előadás végén szájába adott mantra: "Mindig jobb lesz. Egyre jobb lesz". Ezzel pont azt mondja ki, hogy ő is csak kihasználni, használni akarja a nőt, mantrázik, mert a nő majd előbb-utóbb megszokja, betörik. Ez a dolgok rendje 1929-ben (?) Kirázott a hideg a jelenlététől. Mint valami eszelős, Mephisto-i figura. Csábító, aki mindig akkor van ott, amikor a nő gyenge. És ezt ki is használja a lappangó, rókalelkű figura.

Kasimir és Erna kapcsolatában viszont látom a perspektívát. Erna pontosan tudta, min megy keresztül Kasimir, ennek ellenére, vagy épp emiatt vette a fáradtságot, hogy megismerje őt, hagyta lélegezni, hagyta a gyászmunkát folyni a maga medrében. Jól tudta azt, hogy nem a főnyereményt fogta ki, mégis karon fogta őt. Érdek nélkül. A maga romlottságával és mocskával, amiből szintén nem csinált titkot. Ők felnőttek módjára,  bár tisztában voltak egymás piszkosságaival, és ugyan nem látványosan, de felvállalták egymást. Nem tökéletesek. De a tökéletlenségeik mégis passzolnak.

Mindeközben egy vurstlit látunk, üdítő, mosolyra fakasztó betétek színesítik a történéseket, az Oktoberfest életképei megelevenednek, a mai magyar valóságban mindenki számára ismerősek a jellegzetes karakterek Rauch (Papp János) és Speer (Cserna Antal). Bár számomra ők a megtestesült ambivalencia: a mindent elérő, bármely nőt pénzért megszerző vén hivatalnokok, akik Karoline-t nézve, nyálukat csorgatva mégis csak saját letűnt fiatalságuk kancáit sírják vissza. Nem mellesleg valójában ártalmatlanok a fiatal nőre nézve, szándékuk mégis gátlástalan.

És a korabeli fesztivál hangulatát folyamatosan biztosító Énekesről (Borbás Gabi) se feledkezzünk meg, aki keretbe foglalva, némi mai áthallással eleveníti meg az akkori (?) kor hangulatát. 

A Kasimir és Karoline számomra megélt élményt is jelent. A saját sztorim -ha lehet ilyet mondani- annyival brutálisabb Ödön von Horváth történeténél, hogy az én életemre néhány éve nem egy gazdasági világválság, nem egy külső hatás tört rá, hanem maga Karoline. Miatta bocsájtottak el anno. Ez is példa rá, hogy a való élet néha kegyetlenebb lehet a drámánál. És az én történetemben Karoline még éli világát, de mélyen hiszem, hogy valami erő, nevezzük azt sorsnak, vagy Istennek, nem hagy számlát kiegyenlítetlenül.

Nagyon tetszik, hogy Alföldi Róbert az emberi viszonyokat vizsgálja. Most nem hangoskodni akar, bár bőven lenne miért. Mégis, gondolkodóbb, látszólag csendesebb, ezzel együtt szívbe markolóbb mostanság, amiket csinál. Szerintem pontosan tudja, mikor kell hangosnak lenni, és mikor elcsendesülni, és úgy ébreszteni gondolatokat, hogy aztán ne tudj elaludni. Kíváncsian várom A gondnok rendezését a Radnótiban.

Engedjétek meg végül, hogy kifejtsek két kitekintést, melyek elszabadultak bennem az előadás láttán, visszautalva a bevezetőmre:

1) Vajon előfordulhat-e, hogy Karoline élete a következő évek során olyan fordulatot vesz, hogy a Chicago c. előadás Roxie Hart-jaként tér vissza? Vajon sikerül-e mindenféle mézes mázzal visszaédesgetnie magához Kasimir-t, hogy az végül Amos Hart-ként, sokadik kiábrándulásában véget vessen az életének?

2) Belegondoltam, mi történhet Kasimir-rel és Karoline-nel azok után, hogy az előadásnak vége. Mondjuk 5 év múlva. Bennem előbújt egy régi, de annál markánsabb kép. Láttam Kasimir-t még mindig hős szerelmesként, és láttam Karoline-t a Nemzeti Színházban játszott, szintén Alföldi Róbert rendezte János vitéz Iluskájaként a 3. felvonásban, a Nyugati pályaudvar aluljárójában. Persze lehet, hogy rosszul látom :)

És igaza van a rendezőnek: néha tényleg egy hajszálon csúsznak el az egyébként összetartozó életek egymás mellett.

Vajon miért nem kapaszkodunk legalább ebbe a hajszálba?  

kasimir_1.jpg

 Fotó: Centrál Színház

S.B. - theaterman