Színházat nekünk! / A Theater for me

Chicago az Átriumban

"Ezt most benyeled..." - 2019.02.01

2019. február 16. - theaterman

 Chicago-ról írni nem könnyű feladat. Sokkal több, mélyebb, rétegzettebb ez annál, mint két lány története, akik boldogok szeretnének lenni. Hiszen mit is jelent a boldogság? Mit jelent az ő boldogságuk? Legitim-e a boldogságot mások kinyírásán keresztül elérni? Átléphetnek-e emberek ilyen könnyeden, kecsesen, ilyen musicalbe illően egymáson? Csakis a férfi a hibás?

Nehezen írok az előadásról. Nehezen, mert személyesen találkoztam Roxie Hart-tal, és nem könnyű egy ilyen találkozást megélni, kezelni, és az utána maradó felperzselt földet újra megművelni. Hiszen miről is szól a történet? Két, de valójában nem is csak két nőről, akik egy férfi uralta társadalomban megpróbálnak boldogulni. Ki így, ki úgy. Persze mindenki besokall. A tűréshatár esetenként más. Börtönben járunk. A női elítéltek mind megtapasztalták a boldogtalanság, a korrupció, a szex, a gyűlölet, a csömör, az egymás ki nem bírása élményét. A magyar itt bevándorló. És Chicago-ban talán ártatlan, saját meggyőződése szerint.

Szóval nem könnyű nőként egy olyan világban, ahol bugyit kell villantani az érvényesülésért. De vajon valóban csak ennyi a világ? Vagy a lányok a saját börtönükben ezt gondolják, elhiszik, ezt a könnyebben járható utat választják a valódi megküzdés helyett? Vajon a férfiakkal kell megküzdeniük? Vagy önmagukkal? Vajon egy könnyed és szórakoztató musical-t látunk a színpadon, vagy egy húsba vágó, össztársadalmi, és nem mellesleg nagyon is magyar valóságshow-t? Aminek tapsolunk, ami nélkülünk nem jöhetne létre…

Miben verseng a két főhősnő, Roxie és Velma? Abban, hogy ki a tegnap, és ki a ma sztárja? Abban talán kiegyezhetnek, hogy egyikük sem a holnapé. Mégis megküzdenek azért a talpalatnyi földért, sikerért, csillogásért és pénzért, azért az egy perc hírnévért, ami állítólag jár nekik. Szexelnek és gyilkolnak, ha kell, ha az egójuk ezt diktálja. Keresztülgázolnak mindenen és mindenkin, ha az aktuális érdekük épp úgy kívánja.

Másfelől vizsgálva: vajon mi tette ilyenné őket? Talán a chicagói társadalom, ahol még azt a nőt is kilövik, akin épp fekszenek? Mindenkinek van egy igazsága, és van egy boldogsága, boldogság-keresése is. És álmai. Álom például a hírnév, sztárvendégnek lenni egy kurva nagy stadionban, ami manapság nem elérhetetlen (és nem csak Chicago-ban…), de sok mindent be kell érte vállalni...  Akárcsak egy jó szerepért. Például kapcsolatokat, ennek érdekében szépséget, szexualitást, hozzá gyomrot, saját számot, vagy saját számat, szóval mindent. És még többet. Hagyni a kizsákmányolást, a visszaélést, a megalázást, a tárgyiasítást. Majd nagyon gyorsan felemelkedni, és még gyorsabban elfeledni, honnan jöttünk. És az útból nem tanulni semmit. Sosem szembesülni. Mindig csak menni, előre törni, mindent és mindenkit letarolni, kicsinálni. Én, én, én… Ismerős? Na ez a baj…

Hol dől el, ki a tettes és ki az áldozat? Válhat-e valaki amiatt tettessé, hogy korábban áldozat volt? Felmenti-e őt ez a körülmény? El lehet-e adni mindezt hitelesen másoknak? Lehet-e legitim az önvédelemből elkövetett emberölés, és lehet-e szemet hunyni az önnön gátlástalanságunkkal okozott öngyilkosságok felett? Feljogosít-e a múltunk csalódása, vagy a nehéz sors arra, hogy kihasználjuk, kizsigereljük, becsapjuk, átverjük, manipuláljuk még azt is, aki minket szeret? Meddig és milyen áron versenyzünk a pillanatnyi reflektorfényért? Mi kell ahhoz, hogy az ősi ellenségünk egyszer csak a legfőbb szövetségesünkké váljon kétségbeesésünkben? A nő, a teremtő szépség, az eredendően gyönyörűséges lélek meddig képes lealjasodni, és önzésével mindent elpusztítani önmaga körül a boldogság jegyében? Miért hiszi azt, hogy a boldogságának ez az egyetlen lehetséges útja, és egyben ára is?

Az utat, és az egzakt válaszok megadását nem csak megnehezíti, de el is lehetetleníti a társadalom. A minden hájjal megkent pénzhajhász ügyvédek, a csak a mának élő, pillanatot megragadó, szenzációra éhes média, az egy nap alatt bűnösből sztár-áldozatot faragó marketing, de legfőképp a sérült emberi lélek, az árucikk, amiből korrupcióval vegyülő manipulációval bármikor lehet venni és eladni. Ez a létezés ócska tőzsdéje. A szilárdnak érzett, homokra épült alapok, az erősebb kutya esete, egymás totális kinyuvasztása, az újra és újra megfulladó remény. A remény valahogy halálra ítéltetett. Nincs már szeretet, segítség, jóindulat. Vagyis van. De nem vesszük észre. Azt sem, ha szinte szolgamód mellénk szegődik, kísér minket, kitart mellettünk. Talán szeret? De itt, Chicago-ban nem veheted észre a szeretetet. Mert csak magaddal foglalkozol. Ha valaki tönkretesz, beleszeretsz. Ha valaki beléd szeret, tönkreteszed. Szereted, ha pénze és befolyása van, átléped, ha szíve van. Aztán sírsz. Ismerős játszma?

Három konkrét és egyben számomra megrendítő pillanatot emelnék ki az előadásból. Az első Mihályfi Balázs férj-alakítása Amos Hart személyében. Mihályfi rendszerint súlyos és megrendítő szerepeket kap az Átrium színpadán, amit maximálisan hoz is. A látszat ellenére meghatározó a jelenléte, különösen a Celofán-dalban és önnön apaságának felismerésében, vagy fel nem ismerésében. És a kilépő zenéjében is. A másik szignifikáns momentum Hámori Ildikó jelenléte. Ő az est háziasszonya. A maga esendőségével, szeretni való csetlés-botlásával, egész lényével. Összességében a játéka tényleg azt váltja ki, hogy az előadás után átöleljük a törékenységét. Nagyon szeretem Alföldi Róbert rendezőben, ahogyan idős színészekkel dolgozik együtt. Az ilyen előadásokból sugárzik a szeretet, a tisztelet, az alázat és a hála, amivel feléjük fordul, elismerve érdemeiket, jelenlétüket. Számomra az Előttem az élet című előadás adott hasonló katrazist, amiben Alföldi eredetileg Margitai Ágit és Rajhona Ádámot rendezte, akik azóta már az égi színházban játszanak. És közben úttörő a fiatal színészekkel való közös munkában is. Nagyszerűen és ötletgazdagon keres színészeket a megálmodott darabokhoz, a megfelelő szerepekre. Különös érzéke van ehhez. És bár tudható, hogy kemény Robival dolgozni, mégis olyan erős a kölcsönös bizalom és az alkotás iránti elhivatottság a kollégáival, hogy az mindent felülír a közös cél érdekében. Azért tudnak ezek a darabok hitelesé és hatásossá válni, mert odaadó, alázatos csapat dolgozik vállvetve egy nagyszerű előadás létrejöttén, és ez rendszerint sikerül is. A harmadik és számomra kiemelt pillanat a morálról énekelt dal. Nem csak a mondanivalója miatt, hanem a rendezői koncepció miatt is. Ezt a jelenetet számomra leginkább Hámori Ildikó jelenléte hitelesítette. Az ő ajkáról valahogy igazán mélyen hihető a letűnt idők iránt érzett nosztalgia.

A Chicago szereposztása mellett sem szeretnék szó nélkül elmenni. Kettőzve játsszák, ezért legalább kétszer meg is kell nézni :) A bemutató idején erős különbséget éreztem a két szereposztás között. Sodró Elizát imádtam Roxie-ként, Huzella Júlia elsőre nem jött át. Hernádi Juditot imádtam Morton mamaként, Csarnóy Zsuzsa elsőre nem győzött meg. Brasch Bence elsőre sokkal meggyőzőbb volt a geci ügyvéd, Billy Flynn szerepében, mint Fekete Ernő. Aztán néhány hét alatt valahogy megérett az előadás, és ezek az érzeteim ide-oda billegtek hol az egyik, hol a másik irányba, míg végül beállt a szintézis: bárhogy is alakulnak a váltott szerepek, már egyformán izgalmas számomra. Ezt alátámasztotta később a színészekkel készült interjú is: a rendezői elvárás szerint az osztott szerepeket játszó színészeknek más alapokból kellett felépíteniük az adott karaktert. Valakinek ehhez több, valakinek kevesebb idő kellett. Valakinek zsigerből jött és valakinek rá kellett találnia. Mostanra nagyon élvezem a különféle szereposztás-kombinációkat, mert ugyanannak a karakternek valóban más-más árnyalatát hozzák, de mind hitelessé érett. Roxie más arcát mutatja huszonéves parázsló tűzként és érettebb, megfontoltabb, dörzsöltebb dívaként. Billy Flynn is másképp mutatkozik be pályakezdő, ám magabiztos és magától igencsak elszállt jogászként, mint dörzsölt, pályaérett és legyőzhetetlen ügyvédként. Morton mamát is más Hernádi Judit hanyag eleganciájába öltözve látni olyan poénnal, ami csak az ő ajkáról hiteles, és egész más Csarnóy Zsuzsa nyers smasszereként csodálni.

Az előadás valóban explicit, nyitott lelket és nem túl érzékeny füleket javasolok hozzá. A 15 éven felülieknek szóló korhatári besorolást indokoltnak tartom :) Kiemelném még, hogy musical révén élő zenekar kíséri az előadást, mégpedig Az őrült nők ketrecéből is ismert Ketrec zenekar. Minden elismerésem nekik!

És hogy létezik-e Velma Kelly és Roxie Hart? Igen, léteznek. Néhány éve szerelmes voltam egy Roxie Hart-ba. Az őszintétlensége, a zűrös múltja, a körülötte lévő emberek notórius, egymás elleni kijátszása sajnos engem is elsodort. Őt nem. Ő mindig, minden játékát megnyerte. Nem volt lelke. Talán Norrison bankigazgató megfejtené, hogy csúszott át a rendszeren, amire reális esélye nem volt, hiszen az internet a mai napig tele van a nem túl makulátlan múltjának lenyomataival. De hát talán épp ezt nézték el neki, hiszen valaki épp ezt használja benne. Cserében előnyöket kap és nem esik baja. Nekem viszont esett. Nekem újra fel kellett magam építeni és megküzdeni az elemekkel. Ő eladta a lelkét, de még inkább a testét, ezzel boldogul. Még. Mert már rohan felette az idő. A csatát kétségkívül ő nyerte meg. Én pedig, ahogy Amos Hart, kértem a kilépő zenémet. De ekkor a családom, szeretteim és barátaim közbeléptek. Kifeszítették alattam a hálót, ami Amosnak nem adatott meg, és ezért míg élek, hálás leszek. Bár én ezt a magam által megtapasztalt Roxie-t bármelyik pillanatban végképp tönkre tudnám tenni, ennek ellenére más döntést hoztam: hitet a sorsban, az Istenben, a karmában. Valamiben, ami mégis azt mondatja velem: minden gonoszság visszaszáll. Vagy nem…

Csak nézzük, nézzük ezt a két "sztárt", tapsolunk, és lehetővé tesszük az ámokfutásukat. Hunyák is rendületlenül...

 

Szereplők:

Billy Flynn, ügyvéd - Fekete Ernő / Brasch Bence

Velma Kelly - Parti Nóra

Roxie Hart - Huzella Júlia / Sodró Eliza

Morton Mama - Hernádi Judit / Csarnóy Zsuzsa

Konferanszié - Hámori Ildikó

Amos Hart - Mihályfi Balázs

Mary Sunshine - Bercsényi Péter

Fred Casely - Figeczky Bence / Fehér Balázs Benő

Hunyák - Fodor Annamária

Annie - Vásári Mónika / Tornyi Ildikó

June - Nagy Anikó

Mona - Tornyi Ildikó / Katona Vanda

Liz - Hollai Anna

 

chicago_rollup_400.jpg

 

Fotó: Átrium (rollup)

S.B. - theaterman 

A bejegyzés trackback címe:

https://szinhazatnekunk.blog.hu/api/trackback/id/tr6514629908

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.